Z és két nulla (1985)

Még középiskolában, irodalomórán találkoztam először Peter Greenaway nevével, miután magyartanárnőm, aki a legnagyobb hatású pedagógus volt az életemben a Z és két nulla (A Zed & Two Noughts) filmjét ajánlotta, látva, mennyire elragadtat az aktuális tananyag – Charles Baudelaire: A romlás virágai – ambivalenciája. Talán egyedüli voltam az osztályban, akit megfogott az Egy dög című vers kettőssége, a naiv csodálat, amivel a költő figyeli a választ az emberiséget legrégebben foglalkoztató kérdésre; mi történik a halál után? A megoldás nem is lehetne letisztultabb, egyszerűbb és reálisabb; oszlásnak indul a test, amíg eggyé nem válik a földdel. A témaválasztás bizarr, hisz egy tabut, vagy legalábbis nem szokványos beszédtémát képző jelenségről mesél, áhítatos szépséget kölcsönözve annak, a nyelvezet segítségével.

Majdnem tíz év után el is jutottam oda, hogy a régóta tervezett filmet megnézzem és, ahogy A romlás virágai, Greenaway filmje is elvarázsolt.


Egy zoológus testvérpár, Oliver és Oswald (Brian és Eric Deacon) egyszerre veszítik el feleségeiket egy groteszk autóbalesetben. A gyász az ősi kérdést veti fel bennük, s miközben egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a tragédiát túlélő nőhöz, megszállottjává válnak az oszlásnak.

A helyszín egy különös, városi állatkert, valamint egy kórház, melyek dolgozói egytől egyig kényszerbetegek. Van, aki színvak, ezért csak a fekete-fehér állatokat akarja megtartani, míg más a ritmikusság megszállottja és zebrává válna, míg egyesek a festészet, az amputáció rabjai és kísérleteikkel a műveket szeretnék életre kelteni. Nem igazán tesz különbséget a cselekmény emberek és állatok között, megjelenésben sem, minden egyes szereplő egy-egy állatot szimbolizál viselkedésével, ösztönei kinyilatkoztatásával, megjelenésével. Sokszor nem is lehet eldönteni, ki vagy mi van éppen rács mögött, kalitkában, bezárva, megnyesve, kihasználva.

De a fő motívum a szimmetria iránti vágy, a kettősség nyújtotta megnyugvás, ami a rendező számára is elsődleges perspektíva volt. Ebből a szempontból az összhatás is kettős, mert, míg számomra is nyugtató hatást vált ki a precíz szimmetria, mást lehet, hogy frusztrálna. A főszereplők is egyre inkább egymás tükörképévé válnak a cselekmény folyamán, a lezárásra már a kettő alkotja az egészet, az egyedüli vagy éppen az egyén maga elsorvad.

Greenaway festőnek készült, ami azonnal egyértelművé válik az első képsorok láttán. Szerintem még soha nem láttam ennyire ízlésesen harsány és teátrális képi világot, melynek minden képkockája egy-egy megelevenedett festmény, minden háttér, berendezés, kamerabeállítás arányosan szimmetrikus. Ilyenfajta színhasználatot Dario Argento Suspiriájában és Brian de Palma Gyilkossághoz öltözve filmjében láttam utoljára. Egyetlen jelenet sincs, amit ne kísérne, ugyancsak erőteljes, összhatását tekintve mégis esztétikus zenei aláfestés, köszönhetően Michael Nyman zsenialitásának.

A műfaj úgy gondolom meghatározhatatlan, leginkább A romlás virágainak sajátosságai, a rút szépség, a borzalom és a gyönyör, a feloldódás és frusztráció, az élet és halál, a komikum és tragikum kettőssége jellemzi, melyek sok esetben kéz a kézben járnak. Egyik pillanatban felnevettem a szarkasztikus párbeszédeken, másikban már egy oszladozó tetemet néztem, barokkos muzsikával. A görög művészetekre való utalások külön cikket érnének, annyi van és esetleg még más megvilágítást is kölcsönözhetnének a látottaknak. Meg is érné ebből a szempontból is megvizsgálni, mert a Z és két nulla olyan film, amit érdemes újranézni, de nem biztos, hogy mindenki tetszését elnyeri. Megköveteli a nyitottságot és az ambivalenciára való fogékonyságot.

10/10

IMDb

One thought on “Z és két nulla (1985)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *