Volt egyszer egy… – Alibi test (1984)

Rég jelentkeztem írással. A május a csodálatos pedagógus életpályamodell szerinti minősülésemről szól, hogy végre Parkoló Pedagógus I. lehessek. Illetve a blog születésekor elhatároztam, hogy csak akkor írok, ha valóban úgy érzem van miről és nem kötelességből firkantok valami ajánlót. A hónapban nem igazán kötött le semmilyen film, sem sorozat, hétről hétre agyérgörcsöt kaptam a Trónok harca befejező részeitől és a napokban elkezdtem nézni a Westworld 2. évadát, amivel anno elmaradtam, mert úgy untam, mint a fene.

De belefutottam egy kevéssé ismert Brian de Palma horrorba (?), amin kiválóan szórakoztam. Az Alibi test (Body Double) kapcsán pedig rögtön meg is fogalmazódott egy új rovat ötlete, a Volt egyszer egy…, amiben csak 2000. – sőt többnyire 1990. – előtti filmekről fogok írni, mert imádom az évtizedekkel korábbi darabokat, hangulatot, stílusokat.

Brian de Palma igazi rendezőlegenda, annak ellenére, hogy a 2000-es években nem volt annyira termékeny, mint 80 és 90 között és voltaképpen a Femme Fatale az egyetlen értékelhető filmje az évtizedből. De neki köszönhetjük a máig az egyik legzseniálisabb King adaptációt, a Carriet (1976) és egyik személyes kedvencem, a Gyilkossághoz öltözve-t (Dressed to Kill – 1980), ahol már sikeresen megidézte a nagy mestert, Hitchcockot, miközben saját, döbbenetesen jól megkomponált atmoszférát teremtett, remek történettel.

A Gyilkossághoz öltözve zuhanyzós jelenete (helló Psycho) közben fogant meg de Palma fejében az Alibi test ötlete, amivel olyan tervei voltak, hogy elsőként fog Hollywoodban szimulálás nélküli szexjelenetet bemutatni filmvásznon. A stúdió persze nem ment bele, de így is kellően merész, provokatív és valamiért groteszk egyveleg született. Egy hitchcocki thriller és NDK-s pornó szerelemgyereke, egy sexpenser film, ami a 90-es évek erotikus thrillereihez áll legközelebb.

A történet szerint Jake (Craig Wasson) egy nem túl tehetséges színész, akit klausztrofóbia gyötör, ezért el is veszti aktuális munkáját, pont aznap, mikor feleségét rajtakapja egy másik férfival. Szerencsére összeismerkedik egy másik színésszel, aki felajánlja, hogy lakjon nála, míg ő elutazik. A káprázatos, futurisztikus, luxus legénylakás panorámaablakából remek rálátás nyílik a városra, de ami hősünk számára fontosabb, a szemközti szomszéd egy gyönyörű nő, aki minden este erotikus táncot lejt, mielőtt kényezteti magát. Nem csak ő figyel fel az enyhén exhibicionista szomszédra, hanem egy kétes megjelenésű férfi is. Jake elhatározza, hogy figyelni és követni kezdi a nőt, hogy megóvja az életét.

Nem a semmiért kapta a kritika a Brian de Hitchcock bemutatja alcímet, a rendező egyértelműen az egyik legnagyobb rajongója Alfred Hitchcocknak, akinek a Psychoja és Szédülése (Vertigo – 1958) már óriási ihlettel szolgált a Gyilkossághoz öltözve kivitelezéséhez, de ezúttal is a Szédülés kompozíciói és kosztümjei alapján, de a Hátsó ablak (Rear Window – 1954) alapötlete alapján dolgozott.

A film első fél-egy órájában nehéz eldönteni, hogy miről is fog szólni, hová is akar kilyukadni a történet, ami bedobja egy 60-as évekbeli szexvámpírfilm, egy 80-as évekbeli glam vámpírfilm, egy hitchcock thriller és egy Betamaxon megjelent pornó koncepcióját, hogy Pino Donaggio fantasztikus zenéjével gyúrja egybe, igazi, vérbeli de Palma horrorrá. A horror nem is a legjobb műfajmeghatározás, mert nem egyszer csalt mosolyt az arcomra a direkt túltolt, Szédülés paródiának megfelelő jeleneteivel, de a vérrel és a suspense-szel is ügyesen gazdálkodik végig. De az atmoszféra azonnal eléri, hogy az érdeklődés ne lankadjon a cselekmény iránt.

A kettéosztott képernyő mellett (ebben a filmben pont nincs) a rendező védjegyének számító, elnyújtott, szinte teljesen dialógusmentes, macska egér jelenet természetesen nem hiányzik ebből a darabból sem. Teljesen lenyűgöznek az ilyen jelenetek, ahogy a rendező, a zeneszerző és az operatőr közösen mesélnek csupán, beszédes beállításokkal, különleges kameraállásokkal, apró nyomokkal. Mindig érdemes figyelni egy de Palma filmnél, hogy mi történik a fókusz mellett és mögött, plusz izgalomfaktornak számít, hisz többet tudunk a főszereplőnél, megoldhatjuk a rejtélyt!

Nem csupán egy egyszerű erotikus gyilkosságos thrillert nyújt a cselekmény, hanem meglepő módon a végjáték olyan metává válik, amire korabeli filmeknél még nem volt precedens. Bár az első csavar kitalálható, ha figyeltünk az apró részletekre és láttuk már például a Gyilkossághoz öltözvét, a megoldás nem csak rendkívül szórakoztató, remekül kivitelezett, de abszolút csavaros is. Nem véletlen, hogy az Amerikai pszicho Patrick Bateman-jének kedvenc filmje az Alibi test.

Érdemes egyébként szinkronnal nézni, főleg Melanie Griffith karaktere miatt, aki azért ellopja a showt.

8/10

IMDb

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *