Védőbeszéd: Gretel & Hansel (2020)

Új rovatot indítok, Védőbeszéd címmel. Itt olyan kritikákkal fogtok találkozni, melyekben azokról a filmekről írok, melyek közutálat tárgyát képzik, minimum megosztják a közönséget, de nekem mégis tetszenek. Esetekben felülvizsgálások is lesznek olyan darabok kapcsán, melyeket első látásra nem kedveltem, vagy nem értettem, évekkel később viszont lenyűgözött.

Gyerekkoromban megkaptam a Grimm testvérek eredeti mesegyűjteményét, cenzúrázatlan változatban. Akkor és ott olyannyira megfogott ez a sötét mesevilág, hogy lassan húsz év távlatából sem csorbult a rajongásom. Mindig meghatározták az érdeklődésem, ízlésem és oly sokszor tértek vissza életem különböző szakaszaiban. Nekem valóban az olvasás lényegét jelentették ezek a mesék, megnyitották a fantázia birodalmát. Felnőttként már persze más perspektívából vizsgálódtam, mert mindig is érdekelt, honnan, milyen emberi elméből fakadtak ezek a történetek és mi a létezésük célja. Bátran mondhatom, hogy a Grimm mesék esszenciálisan regélnek rólunk, emberekről és a minket foglalkoztató ősi frusztrációkról. (Minderről bővebben itt olvashattok.)

Nem véletlen, hogy időről időre előveszik ezeket a történeteket direkt adaptálás céljából, vagy, mint inspiráció, hisz a témák örökérvényűek. Viszont egyre kevesebb feldolgozás mer hű maradni az eredeti koncepciókhoz, konkrétan ahhoz, hogy a mese eredetileg felnőttműfaj volt, éppen ezért a megközelítés nem egy esetben komor és keserű. Ha mégis tartják magukat a készítők az alapokhoz, olyan remek darabok születhetnek, mint amiket ebben a cikkben már összegyűjtöttem.

A legújabb adaptáció az egyik, ha nem a leghíresebb Grimm történetet vette elő. Mindenki ismeri a testvérpárt, akik kenyérmorzsát szórtak az erdei útra, hogy ne tévedjenek el, majd egy mézeskalács házikóban találták magukat, ahol egy boszorkány próbálta felfalni a fiút. Jancsi és Juliska alapkoncepciója igazi klasszikus, azt viszont már kevesen tudják, mennyire sötét is eredetileg ez a mese és milyen fontos elemek maradtak ki belőle az évszázadok során. Nem véletlen, hogy a cenzúrázatlan változatok híve vagyok, hisz a kontextus úgy teljes. A Jancsi és Juliska egyszerre szól egzisztenciális válságról, amivel a kor embere küzd, féltékenységről és túlélésről. Osgood Perkins (Anthony Perkins fia) fogta ezeket az elemeket – illetve még három mesét – és összegyúrta, hogy a végeredmény egy hihetetlenül erős képi világú, elidegenítően újszerű adaptáció legyen, ami bármily meglepő, így áll a legközelebb az igazi Grimm világhoz.

Kedvelem Oz Perkins rendezéseit, kimondottan sajátságos látásmódja van, de a kritikai siker nem éri el. A Gretel & Hansel-t már a bemutató előtt rengetegen temették, többek között, mert Juliska neve került a címben előre és őt tették a cselekmény fókuszába. Nem is értettem, miért szúrhatta ez a közönség szemét, mikor a történet mindig is Juliskáról és az ő túléléséről szólt, ő volt az aktív cselekvője és mozgatórugója az eseményeknek.

Az első és legfontosabb, ami azonnal magába szívhat, az a fantasztikus képi világ. Ritkán látok ennyire gyönyörű, egyszerre szép és nyomasztó fényképezést, a látványtervezés pedig első osztályú. Ilyen színhasználatot utoljára a Suspiriában láttam, külön esztétikai élményt nyújt az operatőri munka. Rendkívül szürreális minden épület, maga a boszorkány, akinek kapcsán külön örültem, hogy nem kapott klasszikus kinézetet. Sokkal inkább olyan, mint egy papnő vagy alkimista. Megjelenését egyértelműen inspirálta az 1973-as A szent hegy (The Holy Mountain), illetve a Margaret Hamilton-féle Nyugati Boszorkány, valamint Michele Lamy, francia divatikon. Mivel kulcskarakterről van szó, sok múlott azon, tud-e rémisztő lenni. Klasszikus értelemben nem ijesztő a boszorkány, viszont nagyon érdekes karakter, aki közel sem negatív figura. Sokkal többet tudunk meg róla és az ereje eredetéről, ami jól áll a filmnek. Bármilyen fura, még ő a legjózanabb szereplő mind közül és egyszerre testesíti meg a nőiséget, a tudást, a felvilágosulást. Olyan, mint a kígyó az édenkertben. Alice Krige (Silent Hill) hátborzongatóan játszik, sikerül árnyalnia a karaktert és abszolút ellopja a showt.

A másik fontos figuránk természetesen Juliska, azaz Gretel, aki egyáltalán nem egy szokványos mesehős. Nem csak aktív cselekvő, majdhogynem final girl tulajdonságokkal rendelkezik és meglepő mód, benne sokkal erősebb a sötétség, mint magában a boszorkányban. Tetszett, mennyire kihasználták ezt a motívumot. Sophia Lillis még mindig szerethető és abszolút szerénynek tűnik most is, holott hatalmas sikereket könyvelhetett már el az elmúlt években.

Furcsának hathat ez az újszerű megközelítés és elsőre úgy tűnhet, szabadosan használták az alapanyagot, minden, évek alatt kihagyott eredeti motívumot visszaemeltek és az összkép az eddig készült adaptációk közül a leghűbb a Grimm szellemiséghez. A ma ismert változatból kikopott, hogyan is keveredett a testvérpár az erdő mélyére. Rengeteg variánsa létezik a mesének, de az első lejegyzett változatokban mind az anyjuk felelős ezért. Van, ahol olyan eszeveszett féltékenységet érez Juliska iránt, hogy mielőbb meg akar szabadulni tőle. A féltékenységi szál ezúttal más karakterek tulajdonságai közé került és remekül használták fel, kontextusba helyezve magát a mágiát és annak eredetét. Végre a kannibalizmus is abba az értelmezésbe került, aminek szimbolizálására hivatott; a vágyott tulajdonságok bekebelezésére és azok ilyen formában történő magává tételére. Más források esetében, ami a legtöbb verzióban fellelhető az egzisztenciális krízis. A szülők egyszerűen nem tudják tovább eltartani a gyerekeket, ezért a sorsra és a vadállatok gyorsaságára bízzák életüket; kivezetik őket az erdőbe, nem tudván a kenyérmorzsák turpisságáról.

Amire nem is számítottam, de hihetetlenül tetszett az a finoman érzékeltetett közös meseuniverzum. Akik jártasak klasszikusokban, fel fogják ismerni a különböző elemeket. Nem szimpla easter eggekről vagy cameokról van szó, de nem is arcba tolt univerzumépítéstől. Juliskáék útjuk során találkoznak a Vadásszal, aki nem más, mint a Piroska és a farkas hőse, de az erdőben Alice “Egyél meg!” gombáival is meggyűlik a bajuk, ahogy A hamelni patkányfogó is új értelmet nyer. A konklúzió fényében pedig nem lennék meglepve, ha egyik vagy másik karakter átnyargalna a Hófehérke és a hét törpe eseményeibe. Az Alice Csodaországban érezhetően inspirálta a megközelítést.

Biztos vagyok benne, hogy nem fog mindenkinek tetszeni, sőt, lesznek akik elintézik annyival, hogy egy újabb művészhorror. De a Gretel & Hansel az első adaptáció, ami az újszerű és frissnek ható megközelítés ellenére adja vissza a vérbeli Grimm atmoszférát és szellemiséget.

IMDb

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *