Védőbeszéd: Alien 3 (1992) Assembly Cut

Új rovatot indítok, Védőbeszéd címmel. Itt olyan kritikákkal fogtok találkozni, melyekben azokról a filmekről írok, melyek közutálat tárgyát képzik, minimum megosztják a közönséget, de nekem mégis tetszenek. Esetekben felülvizsgálások is lesznek olyan darabok kapcsán, melyeket első látásra nem kedveltem, vagy nem értettem, évekkel később viszont lenyűgözött, mint például a Kutyafog.

Egy ideje megint Alien lázban égek és nézem sorra a spinoff előzményektől kezdve végig a franchise-t. Először a Prometheus sokadik újranézése után fogant meg bennem a rovat ötlete, hisz elsőre és másodjára is tetszett a film, de harmadjára beláttam, nem lehet menteni az irracionálisan ostoba karaktereket és a megválaszolatlan kérdéseket. Míg a Covenantot moziban szerettem, itthon már le sem kötött, holott sok jó ötlet van benne, amikkel talán egy külön cikkben fogok foglalkozni.

Az első két rész vitathatatlanul fantasztikus, évtizedek távlatában is, mit sem öregedtek, csupán azt nem tudom eldönteni, melyiket szeretem jobban. Mindkettőt volt szerencsém látni moziban is a jubileumi vetítések alkalmával és míg abban a tudatban voltam, hogy az Aliens-nél nincs a világon jobb folytatás, nagyvásznon az első epizód rémített halálra, akkor is, ha már százszor láttam. Nagyon szeretem, hogy a franchise mindegyik epizódja más műfajú. Az első egy űrslasher, klasszikus klausztrofób horror, a második már akció, míg a következő karakterdráma, a negyedik már átcsap trashbe, az előzményfilmek pedig inkább funkcionálnak filozófikus drámaként, horror elemekkel. A napokban újra akartam nézni a negyedik részt, mert abból semmire sem emlékszem, de eszembe jutott a kálváriát megjárt harmadik epizód.

Még évekkel ezelőtt láttam egy variánsát, ami egyáltalán nem tetszett, unalmas volt, értelmetlen és egy óriási műfaji katyvasz. Kiderült, hogy az a vágott, eredeti verzió, amit anno moziba küldtek és amitől a rendező, David Fincher teljes mértékben elhatárolja magát. Pár évvel később egy másik vágást is megnéztem, mert tematikus hónapunk volt az előző szórakoztató magazinnál. Az már jobban tetszett, de még így is vontatottnak találtam. Gondoltam újranézem mégis most, de előtte kikutattam, hogy melyik verziót érdemes megnézni, hisz minimum három van. Mindenki a 2003-as Special Assembly Cutot ajánlotta, engem pedig olyannyira meglepett az összkép, hogy azóta sem ereszt az atmoszférája és a rovat ötlete is megszületett.

A végső megoldás: Halál (szeretem a magyar címeket, találóak) forgatási nehézségeihez kevés fogható. Még mielőtt megkezdődött volna a fiatal rendező, David Fincher kálváriája és folyamatos kreatív nézeteltérései a producerekkel, megannyi ötlet, korai koncepció született, miként lehetne folytatni James Cameron fantasztikus második részét. Az első rész direktora, Ridley Scott már ekkor a Xenomorphok eredetének nyomába akart eredni a harmadik felvonás alkalmával. Ez a variáció akkor túl költségesnek bizonyult volna, ezért Scott lemondott a rendezői székről, de, ahogyan azt azóta láthattuk, megosztóan, telis-tele logikai buktatókkal, de kibővítette saját univerzumát.

William Gibson, aki többek között az X-akták epizódjait is jegyezte, a producerek koncepcióját dolgozta ki, melyben Ripley lett volna az, aki háttérbe szorul és főként kómában láttuk volna, viszont a második részben megismert és megszeretett Hicks (Michael Biehn), illetve az android Bishop (Lance Henriksen) kerültek volna fókuszba. A történet emlékeztet a későbbi negyedik epizódra, mert ebben a variációban is az Alien dns-ekkel történő kísérletezés és annak következményei adták volna a problémahelyzetet. Érdekes, hogy egyik lehetséges forgatókönyv sem foglalkozott egyszerre és ugyanolyan arányban a második rész fő hármasával, Hicks-szel, Bishoppal és Ripley-vel, valamint Newttal. Úgy tűnik, jobban jártunk azzal, hogy az eredeti főhős karakterívét szőtték tovább és zárták le.

David Thowy eleinte csak említés szintjén emelte be Sigourney Weaver karakterét saját forgatókönyvébe. Ő már egy jól felszerelt börtönbázisban gondolkodott, melyben az Alieneket biofegyverként használták volna fel. Ötleteit később saját Pitch Black – 22 évente sötétség filmjébe építette be.

A leghíresebb koncepció Vincent Wardhoz és John Fasanohoz köthető. Az ő történetük egy fából készült bolygón zajlott, ahol szerzetesek élnek, teljes cölibátusban. A közéjük zuhanó Ripley-t eleinte bálványozzák, mint egy istennőt, de a lény elszabadulása után bebörtönözték. Ebben a verzióban tanúi lehettünk volna Ripley és egy Xenomorph közösülésének, mely gyümölcse egy hibrid lett. Valamiért Weaver ragaszkodott ahhoz, hogy közösüljön egy lénnyel, annak ellenére, hogy egészen világos a szaporodási rendszerük. Szerencsére ezt a borzalmas ötletet elengedték, hisz hogyan lehetne komolyan venni egy fabolygót, ahol középkori szerzetesek élnek? Mit keresnének ott? És miért lett volna szükség egy humanoid lényre, amikor a xenomoprhok már alapból az ember és idegen lény egyvelegéből születnek?

Az új írók dobták a papokat, felváltották őket a fegyencek, a fát egy elhagyatott bányászbolygó, megtartották a vallási fanatizmust, Weaver kérését, hogy ne használjanak a karakterek fegyvereket, letisztították és az előző akció horror felvonást és újra suspense horrorrá, sőt drámává alakították.

A forgatások úgy kezdődtek el, hogy nem volt végleges forgatókönyv, H.R. Giger, a bichomechanikus élet megálmodója épp különböző új Xenomorph hibrideken és koncepciókon dolgozott, David Fincher pedig megkezdte vesztésre ítélt harcát a stúdióval. Az utómunkálatok nehézségei sehol sem voltak a forgatókönyv körüli hercehurcához. Az egész odáig fajult, hogy többedik kirúgása után Fincher otthagyta a stábot, miután eredeti elképzeléseit szétdarabolták és felcserélték oda nem illő, pótforgatásokon felvett jelenetekkel. A mozikban bemutatott, végső változat közel vállalhatatlan. Nélkülöz mindenféle kohéziót, érződnek a félbehagyott, megvágott jelenetek és a digitális trükkök sem működnek. Bár Fincher soha nem járult hozzá, hogy készüljön egy Rendezői Vágás, áldását adta a 2003-as Összeállított Vágáshoz, melyet a stúdió hozott össze, a Szárnyas fejvadász felett is bábáskodó Charles de Lauzirikával.

Soha nem fogjuk látni Fincher eredeti vízióját, de az Assembly Cut áll hozzá a legközelebb és sajnálatos, hogy sokan nem ezt a verziót ismerik, mert bizony mondom néktek, ez a film fantasztikus.

Kezdjük a legelején. A főcím alatti nyitány a valaha volt legjobban megkomponált az Alien filmek történelmében. Hitchcockot idézik a hirtelen összevágott képsorok és magát a megtestesült suspenset jelenítik meg. Pontosan tudjuk mi történik, annak ellenére, hogy nem célja a fő problémaforrásnak a leleplezése, mégis nagyon ügyesen tartják bennünk a kételyt, hogy vajon ki fertőződött meg. Imádtam a Hófehérke áthallást, ahogyan megjelenítik Rilpeyt, akit nem egy hibernálóban látunk, hanem, mintegy üvegkoporsóban, az almamérgezést pedig a face hugger általi megtermékenyítés jelképezi.

A bányászbolygóra való becsapódás, mintha a megelevenedett Jelenések könyve lenne. Gyönyörűek a posztapokaliptikus képek és az azonnal átható vallási felhang. Remek döntés volt a szerzeteseket fegyencekre cserélni, hisz sokkal életszerűbbé válik helyzetük, az elhagyatottságuk. A Föld és minden más felfedezett, telepesek által lakott bolygó elfordult tőlük, magukra maradtak és várják a világvégét, melyet egy nő hoz közéjük, aki maga is a megváltást, a megnyugvást keresi.

Hicks, Newt és Bishop elvesztése persze fájó az igazi rajongók számára, de bármennyire szimpatikusak voltak, ez a történet nem róluk szól, hanem a nőről, aki először felvette a harcot egy idegen létformával, majd miután mindenkit elvesztett visszautazott, hogy végérvényesen leszámoljon a lényekkel, megtalálva a lelki békéjét, most pedig utolsó menedékként, önmagát is feláldozva, de véget akar vetni rémálmának.

Direkt úgy néztem az Assembly Cut-ot, hogy a szinkronba vágjanak az eredeti nyelvű plusz jelenetek és döbbenet az a mennyiség, ami elsőre a vágószoba padlóján végezte. Ezek többsége a karakterépítést segítette. Szinte minden főbb szereplőről teljes képet sikerül kapni. A Charles Dance álltal alakított Clemens sokkal árnyaltabbá válik, megismerjük múltját és indítékait, tetteinek súlyát nem elvitatva mégis kiérdemli a feloldozást és akár a jóvátételt is.

Az egyik kedvenc új szereplőm viszont Golic (Paul McGann), aki valamilyen mentális problémával küzd, amiért a többiek kiközösítik, de ami érdekes benne az az új perspektíva, ahogyan látja a lényeket, amit ezidáig soha nem vetettek fel. Giger munkái káprázatosak, egyszerre idegenek mégis emberszerűek ezért közeliek is, rémisztőek, de nyugalmat is árasztanak szimmetriájukkal, áramvonalas letisztultságukkal. A Xenomoprhok szerintem a valaha volt leggyönyörűbb űrlények. Van egy csapat bűnözőnk, minimum gyilkosok, akik valamilyen keresztény fundamentalista hibrid vallást vettek fel és várják az apokalipszist. Meg is kapják, hisz számukra az a kis telepük az univerzum, lehet sokan soha nem láttak mást most pedig berobbant közéjük valami, ami egyesével vadássza le őket, a lényt pedig Golic elkezdi isteníteni. Lenyűgözi az idegen szépsége és mintegy istenként kezd rá tekinteni. Ez az aspektus igazi ziccer és további feszültséget szít a kis közösségen belül.

Ami Ripleyt illeti, szerintem jobban nem lehetett volna lekerekíteni az ő karakterívét. Már ismeri mivel áll szemben, tudja, hogy senki nem fog neki hinni, ezért kevésbé tűnik paranoiásnak, tudja, hogy ez a végső ütközet és már valóban nincs semmiféle vesztenivalója, elfogadta, hogy a sorsa ezekhez az idegenekhez kötött, hogy annyi megpróbáltatás után már ő is egy a kaptárból. Úgy gondolom a búcsú tökéletes, ennek így kellett történnie és hiba volt újra felvenni a fonalat mindezek után.

Az ő megnyugvás keresése és megbékélése átitatja a filmet, ahogyan a szépen lassan pusztító veszedelem is. Talán ez a legsötétebb fejezet mind közül. A depresszív atmoszférát segítik a koszos, mocskos díszletek, a rosszarcú szereplők, hogy visszatértek a szűk helyszínekre és egyre redukálták a xenomorphok számát, ami ezúttal gyorsabb, mint elődei az evolúciónak köszönhetően. Nem akar sokat markolni ez a film, el akarja varrni a szálakat, de közben megválaszol pár kérdést is, ami felvetődhetett a trilógia kapcsán. Ki vezeti a Weyland vállalatot? Mi a céljuk, mit akarnak? Vajon mindez elkerülhető lett volna, ha nem ennyire becsvágyók? Tövv választ ad, mint Ridley Scott előzményfilmjei és ez nagy szó.

Bár az első vágás valóban borzasztó, az Assembly Cut megadja a méltó lezárást Ellen Ripleynek, minden idők legkeményebb űrhősnőjének.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *