The Lodge – Téli menedék (2019)

Érdemes feljegyezni Veronika Franz és Severin Fiala osztrák rendezőpáros nevét, mert elképzelhető, hogy az európai, kortárs horrorrendezők élvonalába küzdik fel magukat. Már a bemutatkozó, 2014-es Jó éjt, anyu! filmjük is elnyerte a kritika tetszését. A tavalyi Téli menedék viszont hetek óta nem ereszt.

Gázláng. A filmklasszikus, ami megteremtette a pszichológiai kifejezést is. Üldözöttség érzés, mikor már az épelméjűség is kétségessé válik. Meggyőződés, amit minden megcáfol, mégsem kérdőjeleződik meg az igazságtartalma, csak a  saját valóságunk. Az egyik legjobb feszültségteremtő horror/thriller technika a főszereplő, akivel azonosulni lehetne gázlángozása, elméjének manipulálása. Még jobb, ha magát a nézőt kerül kétségek közé és homályban marad a valóság; az történt, amit láttunk vagy a mögöttes tartalmat kell keresni. George Cukor kultikus rendezése mellett ezt a suspense fogást használja ki A Rosemary gyermeke, az Örökség, A láthatatlan ember, a Temetetlen múlt, az anyám! vagy éppen A ragyogás. De nem csak párkapcsolati témakörben merülhet ki az effajta elme manipuláció, hanem a hitbéli meggyőződésben is, mint a Téli menedék esetében.

A rendezőpáros forgatókönyvíróként többet tevékenykedik, mint filmigazgatással és beszédes mennyire foglalkoztatja Veronika Franzot a vallás és a hit. Nehéz úgy írni már erről a filmről is, hogy ne lőjem el a csavarokat vagy éppen magát problémahelyzetet, mert már a poszter is sejtet. Amit viszont kérek; senki ne nézzen sem előzetest, sem pedig IMDb képeket, mert úgy látni ezt a filmet, hogy semmit nem tudni róla, igazán gyomorszorító élmény lehet. Nekem nem volt ekkora szerencsém, de így is lélekölő másfél órán vagyok túl.

Grace (Riley Keough) apja fundamentalista pap volt, ő maga pedig kamaszként szabadult ki a szektából egy új élet reményében. Úgy tűnik egy évtizeddel később lezárta életének azt a szakaszát és kész anyává válni. Szerencsétlenségére hátrányból indul, mert frissen félárvává vált gyerekek bizalmát kell elnyernie. Jövendőbeli férje a karácsonyi ünnepekre hármasban hagyja őket, de hamar nyilvánvalóvá válik: a kötődés nem lesz egyszerű, Grace pedig szépen lassan megkérdőjelezi saját elméjének épségét is.

A forgatókönyv kiemelkedően teljesít a karakter lelki folyamatainak bemutatásában. Már az nagyon tetszett, ahogy bevezették Gracet a cselekménybe, egy ideig, mint egy árnyék, csak sziluettekből, hangból, később a többi karakter véleményéből, majd a múltjának megismeréséből lehetett prekoncepció a szereplőről. Első bemutatkozásával viszont eloszlatta a negatív előérzeteket, szeretetteljes, pozitív karakter, aki hihetetlenül erősnek tűnik, hogy mentálisan túltette magát a gyerekkorán. Nem sietik el az őrületet sem, hangsúlyossá tesznek minden olyan motívumot, képet, mozdulatot vagy szófoszlányt, ami beindítja a szorongását és a kényszerességét. Folyamatosan küzd ellene, próbálja elterelni a gondolatait, de egyre sűrűsödnek körülötte a jelenségek, míg meg nem kérdőjelezi önmaga valóságát; nem az az igaz, amit mások állítanak?

Európai horrorhoz megszokottan letisztult a képi világ és a rémület is a nyomasztásból, realitásból fakad, mert kevés ennyire földhözragadt bemutatását láttam a vallási fanatizmusnak. Tudom milyen, amikor egy kényszergondolat, legyen szó vallási neveltetésből fakadóról mérgezi a mentális egészséget, Grace bukása pedig hihető és szívszorító. Riley Keough döbbenetesen alakít, végigvezeti a szereplőt a lelki hullámvasúton a reménytől kezdve a kétségeken át a vélt feloldozásig.

Valamilyen szinten ki lehet következtetni a végkifejletet és a fordulatot is, a rendezők igyekeznek szinte minden képkockával előrevetíteni az alagút végét, de okosabban használják a szimbólumokat, mint a Jó éjt,anyu! esetében, ahol az első dialógusból kitalálható a fő cselekményszál. Idő már nem jutott rá, de érdekes lett volna mögé nézni, hogyan ismerkedett össze Grace a gyerekek apjával, miért választott a férfi egy megszólalásig hasonló nőt ex-felesége után és miért gondolta, jó ötlet így összeszoktatni az új, patchwork családot. A Téli menedék nem ígér sokat, a forgatókönyv egyetlen karakterre fókuszál, de mindebben hibátlanul teljesít.

Ajánlom azoknak, akik;

– szeretik a lassú folyású, építkező horrorokat, amelyekben a rémület a valóság megkérdőjelezéséből fakad és inkább nyomasztó, mint ijesztő,

– érdeklődnek a vallási hiedelmek, félreértelmezések okozta mentális traumák iránt,

– kíváncsiak mennyire tehetséges Riley Keough.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *