The Lighthouse – A világítótorony (2019)

Robert Eggers annak ellenére számít fogalomnak a horror berkein belül, hogy eddig csak két nagyjátékfilmet rendezett. A 2015-ös A boszorkány volt egyike azon filmeknek, melyek beindították a művész- és presztízshorrorok iránti érdeklődést – akár a nagyközönség számára is -, nem mellékesen elkezdte a kritika is egy lapon említeni más, egyértelműen színvonalasnak tartott zsánerekkel. Lehet vitatkozni arról, hogy A boszorkány mely kategóriába tartozik. Az előzetes egy telepesek korabeli, bigott és nyomorult boszorkányüldözés történetére engedett következtetni, abszolút horror keretein belül mozogva, ezzel szemben a végeredmény egy rendkívül igényes, autentikus és archaikus, lassú folyású dráma, horror elemekkel. De talán színtiszta horror is lehet, hisz már rég megtanultuk, hogy nem a vér és az explicit brutalitás teszi a műfajt. Sajnos a marketingkampány miatt én első nézésre csalódtam, de már hónapok óta tervezem, hogy újranézem, csupán az tart vissza, ami tagadhatatlan; kell egy hangulat és fogékonyság az ilyenfajta filmekre.


A boszorkány még így is sokkal befogadhatóbbnak tűnt a tavalyi rendezéséhez, A világítótoronyhoz képest. Évek óta várom, hogy végre nekikezdjen a beígért Nosferatu remake forgatásának. (Az eredeti Murnau változat tökéletesen illik Eggers ízléséhez és stílusához, de nem lenne célravezető ugyanazt látni újra – és ezredjére Drakula témakörben – éppen ezért, szerintem eljött az ideje egy női Nosferatunak, passzolna a történethez.) Megvalósítás tekintetében kárpótlás A világítótorony, ami egyben eredményezi azt is, hogy valóban egy bizonyos réteg a célközönség. Ismerjük el, nem mindenkinek kelti fel az érdeklődését egy művészhorror, amit 19:16-os képarányban forgattak, fekete fehér és, ha nem lennének dialógusok, valamint tökéletes képminőség, hihetnénk, hogy egy 1922-es némafilmet nézünk.

Tanulva a hibámból, semmilyen előzetest nem néztem meg, a plakát mégis felkeltette az érdeklődésem, az elrejtett sellő miatt. Nagy vágyam, hogy A vízi szörnyhöz hasonló, viktoriánus, gótikus horrorok készüljenek, szellemhajókkal, hajótöréssel, jéghegyekkel, gyilkos sellőkkel. Nyilván nem vártam mindezt Eggers filmjétől, ismerve a rendező védjegyeit, mégis voltak prekoncepcióim. Azt azért nem gondoltam volna, hogy mindent kielégít, még azt is, amire nem gondoltam elsőre, csak épp nem úgy, ahogy vártam.

Nem hittem volna, hogy a történet alapkonfliktusából lebilincselően izgalmas sztorivilág keveredik. Egy magányos szikla világítótornyának karbantartására és üzemeltetésére érkezik két tengerész (Robert Pattinson és Willem Dafoe). Munkájukra négy hétig van igény, mikor érkezik a váltás. Csakhogy a hatalmas vihar miatt nem érkezik értük vitorlás, a két, egymás számra unszimpatikus férfi pedig szép lassan a téboly útjára lép, fény derül múltjukra, az őrült végjáték pedig elkerülhetetlenné válik.

Ami elsőre megfogott és azonnal a képernyőre szegezte a tekintetem az a meglepően gyönyörű operatőri munka és kamerahasználat. A sziklát nyaldosó és mardosó hullámok valóban élnek, a tengernek személyisége van, egyszerre jelenthet megnyugvást és biztos halált. Ahogyan a sziklán magasló világítótorony fénye is lüktet és én magam is éreztem a fény iránti vonzalmat, hogy vajon mit mutathat, ha a tengerész belepillant. A kamera többször olyan, mint egy kunyhó felett vitorlázó sirály, vagy éppen a kukkoló távcsövének optikája. Bizonyos jelenetek a vért megfagyasztották az ereimben. Nem érdemes példákat felhoznom, mert annyira váratlanok és történettől elütőek, mégis tökéletesen illeszkednek az összképhez. Sokkal több munka van az operatőri munkában, a mozgó, lebegő, vágás nélküli snittekben, mint azt elsőre feltételezném. A képarány és a színelvonás nem a kivitelezés palástolását szolgálta.

Már a játékidő elején érződik a karakterek közötti feszültség, ami a zseniális színészeknek köszönhető. Dafoe képességeit nem szükséges ragozni, korának egyik legnagyobb független filmese. Sokakkal ellentétben nem gondoltam Pattinsont tehetségtelennek, réges-rég kiszakadt a young adult műfajból és nem is határozza meg őt magát, ahogyan Jamie Dornant (mindenki nézze meg A hajsza című sorozatot!) sem A szürke trilógia és Zac Efront sem a musicaljei fényében ítéljük meg. Dafoe és Pattinson is a method acting hívei, az archaikus angol használata viszont még így is csodálatra méltó. Főleg előbbi esetében.

Sejthető, hogy nem egy szimpla gótikus történetről van szó, de még csak nem is egy Ari Aster (Örökség) vagy Roman Polanski (Iszonyat, A lakó, Rosemary gyermeke) féle gázlángozásról, ahol a néző eldönti a film végén, hogy mit szeretne; az legyen igaz, amit látott, vagy az, ami a háttérben húzódik. Nem csak egy rendkívül okos pszichológiai kórképről, egy következményről, vagy elhárító mechanizmusról szól. Egyszerre idézi meg Poe és Lovecraft műveit, dolgozza fel a görög irodalom olyan alakjait, mint Poszeidón, valamint Daidalosz és Ikarosz.

Nem hiszem, hogy lesz valaha is konszenzus arról, miről szól valójában A világítótorony. A megoldás ott van mindenkinél, aki megnézi és saját ízlése, gondolatvilága szerint értelmezi. Egy biztos, ilyen filmélmény nem sokszor adódik és érdemes mindenkinek legalább egyszer próbát tennie vele.

IMDb

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *