The Invisible Man – A láthatatlan ember (2020)

Az Universal rémuniverzumának épülése és színvonaltalansága példa nélküli. A közhiedelemmel ellentétben, nem a Marvel sikerét akarták elsődlegesen meglovagolni, hisz már a régi szörnyfilmjeik is egy közös univerzumban léteztek, több filmben került sor crossoverre. 2010-ben mutatták be A farkasember felújítását, olyan húzónevekkel, mint Anthony Hopkins, Emily Blunt és Benicio Del Toro. Valamiért a kritika nem szerette és a közönség sem lelkesedett annyira, hogy egy kiépülő franchise első darabjává váljon. Szerintem tisztességes iparosmunka és külön kiemelném, hogy akkor még nem próbálták modernizálni az eredeti gótikus horrort, ami előny.

2014-ben már nyílt univerzumépítési szándékkal debütált az Ismeretlen Drakula, melyben a címszereplő nem kegyetlen arisztokrataként, hanem a népéért emberségét feláldozó hősként mutatkozott be. Voltak vele gondok, a whitewashingtól kezdve az ócska ősvámpíron át a bugyutaságig, de összességében szórakoztató volt. Annak ellenére, hogy a stáblista utáni jelenettel a jelenbe kalauzoltak minket és egyértelművé tették a spin offok lehetőségét, dugába dőlt a franchise.

Majd 2017-ben szemtanúi lehettünk az évtized legszínvonaltalanabb filmjének, A múmiának, mely újraindította a Dark Universe-re keresztelt rémuniverzumot. Nem elég, hogy igénytelenül modernizáltak és boldog boldogtalant beledobáltak a levesbe, Jekyll és Hyde-on át A fekete lagúna szörnyéig, Tom Cruise tehetségtelenségének legjavát szolgáltatta, miközben a párbeszédeknél egy negyedikes jobbat írt volna. A neves, bejelentett színészgárda, kik a franchise újabb fejezetiben bukkantak volna fel, szétszéledt, a Dark Universe pedig elporladt.

Szerencsére az Universal, miután háromszor befürdött – bár szerintem már az első alkalom után sem kellett volna feladni – hátralépett, újravizsgálta a régi karaktereket és belement a kortárs legnagyobb horror produkciós cég, a Blumhouse ötletébe, hogy független, modern és abszolút letisztult ötletekkel vegyék elő a régi szereplőket. Így született meg James Wan barátjának, Leigh Whannell rendezésében A láthatatlan ember, mely fogta és kifordította az eredeti alapötletet.


Maga az ötlet nem olyan újszerű, mint elsőre tűnik, mert 2000-ben Paul Verhoeven bemutatta a hasonló szituációval dolgozó Árnyék nélkül darabját.

Az alaphelyzet aktuálisabb nem is lehetne, minden téren. Ezért is meglepő a hatalmas anyagi és kritikai siker, aminek csak örülni tudok, hisz egyértelmű visszajelzés, hogy igen, nagy szükség van a női szempont bemutatására és arra, hogy nők is középpontba kerüljenek.

Cecilia (Elisabeth Moss) egy éjszaka során elszökik barátjától, Adriantől (Oliver Jackson-Cohen), aki bántalmazta kapcsolatuk során. Két héttel később, miközben még jól láthatóan poszttraumás stresszel küzd, Cecilia megtudja, nincs többé mitől félnie, mert exbarátja megölte magát. A pillanatnyi felszabadulás nem tart sokáig, a nő úgy érzi, valaki követi, figyeli, túl sok a véletlen egybeesés és árulkodó jel, de meg van győződve arról, hogy Adrian mégsem halt meg, most pedig tönkre akarja tenni az életét. Vajon a neves optikus rájött, hogyan válhat láthatatlanná?

Elizabeth Moss vitathatatlan tehetség, korának kiemelkedő színésznője. Viszont A szolgálólány meséjében szinte a teljes repertoárját ellőtte már, így ezúttal sincs sok újdonság a játékában, azon kívül, hogy abszolút hitelesen kelti életre a bántalmazó kapcsolatból kilépő nő viszontagságait és félelmeit. Pokoli lehet minden hirtelen mozdulatra összerándulni, mindenkiben azt látni, akitől nap mint nap, huszonnégy órában rettegtünk, értelmezni a non verbális kommunikációt, mikor a volt kapcsolatban vagy megfeleltek egymásnak, vagy teljesen kiszámíthatatlanná vált, hogy a kedves szavak álcájával mikor csapnak át bántalmazásba. Nem csoda, hogy főszereplőnk minden apró mozzanatra, ami volt barátjára emlékezteti úgy reagál, mintha nem tudná, hogy a kapcsolat végérvényesen lezárult és megszabadult.

Sajnos ezt a motívumon kevéssé használta ki Whannell, holott adná magát. A gázláng effektus az egyik legjobb suspense eszköz a hasonló témájú filmeknél és tökéletesen ki lehetett volna használni. Ha már az előzetesek ostoba módon ellőtték, a készítők sem hagynak sok időt, nem sokkal a kezdetektől egyértelművé válik, hogy a nő nem képzelődik és nem őrült meg, halottnak hitt barátja van a nyomában. A láthatatlan ellenség és félelem, amiről tudjuk, hogy ott van, csak azt nem értjük, miképp. Ezt a megfoghatatlan fenyegetést viszont teljes mértékben kihasználták és bár több jump scare is akad, rendkívül okosan oldották meg azokat, cselekményhez és vizuális nyelvhez illeszkedve. Talán, ami még segíthette volna a történet komplexitását, ha belepillanthatunk a megismerkedésükbe, a kapcsolatuk elejébe. Megmutathatták volna, mennyire veszélyes is egy nárcisztikus ember, aki karizmájával és modorával palástolja a szörnyeteget, amit állandóan kontrollál. Oliver Jackson-Cohen képes lett volna mindezt bemutatni, jól látszik abból a pár jelenetből, melyekben szerepel. Hisz ez nem az ő filmje, hanem Mossé, az ő karakterének felszabadulásáról szól.

A feszültség teljes mértékben ki van aknázva, nemhogy a székbe süppedve figyeltem az eseményeket, egy alkalommal szó szerint az állam leeset, máskor pedig felugrottam, olyannyira hatásos volt az ijesztés. Az operatőri munkára sem lehet panasz és az ügyes vizuális megoldásokra. Viszont több logikai buktató is fellelhető, többek között a végjátékban, ahol a nagy csavar egyáltalán nem volt átgondolt.

Összességében A láthatatlan ember ékes példája, hogyan nyúljanak régi klasszikusokhoz és miként pumpálják tele friss vérrel. Okos alapötlet, aktuális téma, remek alakítás és ügyes megoldások jellemzik. Így tovább, jöhet az új, alkoholizmus metaforájára építő Jekyll & Hyde!

8/10

IMDb

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *