Margaret Atwood – Testamentumok (2019)

Nem tartozom azok közé, akik szerint A szolgálólány meséje nem szorult folytatásra. Igen, az 1985-ös lezárja főhősének történetét, de az epilógus rögtön ki is terjeszti a gileádi rémuralom regnálását, közel százötven évvel, ennek fényében jócskán van mit megismerni. Leginkább azt, miként bomlott fel az a teokratikus rezsim, ami szegről végről oly ismerős a világ minden táján.

A nagysikerű sorozat tovább gördítette Fredé szálát, bővítve a mi bennfentes látókörünket, a perspektívát kiterjesztették a diktatúra különböző, hierarchikus kasztjaira. Míg a második évad minden téren sikerrel járt, egy-két töltelékepizódot leszámítva, a harmadik a szezon közepén kezdett elvérezni. A készítők elszámították magukat, Margaret Atwooddal karöltve szőtték tovább az eseményeket, zseniális új karaktereket felvonultatva, miközben a főhős iránti érdeklődés elsorvadt, őt magát pedig végig plot armor védte. A fináléra már mindenki érdekesebb lett az ő karakterénél és a rezsim szellemiségéhez képest hiteltelen dolgok történtek.

Ezért zseniális Margaret Atwood A testamentumok regénye, mely 2019-ben újra felvette a saját fonalát, rendhagyó módon pedig nem csak az első regényt, hanem a sorozat eddigi évadait folytatva, a színészek interpretációit felhasználva zárta le egy időre. Bár van egy olyan érzésem, trilógiává fog bővülni a cselekmény. Felismerhette, hogy eredeti főhősnője “csak” egy a sok közül, akik hozzájárultak Gileád vesztéhez, de a beszűkített narratíva miatt nem lett volna érdemes vele folytatni, közvetlenül az ő cselekményének lezárása után.

A testamentumok tizenöt évvel később játszódik, mint A szolgálólány meséje, ugyanolyan felépítésű, tanúvallomás átiratokból áll, csakhogy ezúttal három szemszögből, melyek későbbiekben összefonódnak. Mivel a sorozat fantasztikusan mutatta be a fő kasztokat, a Feleségek, Parancsnokok, Szolgálólányok, Gazdasszonyok, Gyermekfeleségek és legutóbb a Márták erőviszonyait, rendszerét, kézenfekvő volt, hogy a fókusz egy eddig felderítetlen, de annál izgalmasabb réteg bemutatására kerüljön. Gileádban van egy kaszt, amely még saját döntéssel bír, van választásuk annak ellenére, hogy a rendszer alappillérei. A Nénik.

Nagyon keveset tudtunk meg a sorozatból ezekről a középkorú, teljhatalommal rendelkező asszonyokról, akik a Szolgálólányok kiképzéséért, beidomításáért, a házasságok elrendezéséért és alapvetően, a rendszer fenntartásáért felelnek. Kik ők? Mindegyikük fanatikus, vakhitét a rendszerbe fektető zsarnok? Valóban élvezik a különböző fenyítéseket? Nagyobb a hatalmuk, min”előző” életükben? Vezérüket, a legfőbb Nénit, Lydiát harmadik évadja követjük figyelemmel. Az egyik, ha nem a legérdekesebb szereplő. Eldönthetetlen, hogy a megtestesült gonosz, vagy egy gerinctelen, simulékony, rosszindulatú szörnyeteg, aki valahol törődik a rábízott nőkkel, miközben teljes meggyőződéssel hisz munkája szentségében. Esetleg ő is csak túl akar élni. Az előző szezonban minimálisan megismertük a múltját, ami sajnos közel sem volt elég motivációinak megértéshez, sőt, elsietett és közhelyes volt.

Atwood viszont őt tette meg új regényének főszereplőjének, egyértelműen Ann Dowd megformálását folytatva. Az ő elbeszélései pontos képet festenek arról, miként lettek kiválogatva maguk a Nénik is, mi vezette őt ahhoz, hogy felküzdje magát a hierarchia, a gileádi tápláléklánc csúcsára és mennyire van tisztában döntéseivel. Fantasztikus Atwood tehetsége a karakterábrázoláshoz. Megtett főhősnek egy alapvetően negatív karaktert, hátteret szőtt mögé és úgy árnyalta, hogy egy pillanatra sem ítélkezik felette, de nem is legitimálja tetteit. A tökéletesen objektív nézőpontot teremtette meg. Rajtunk múlik, hogyan ítéljük meg a kontextusba és rendszerbe helyezett szereplőt. Nagyon tetszett, hogy a sorozattal ellentétben nem a brutalitás és különböző fenyítések részletes bemutatására került a hangsúly.

A másik két perspektíva már nem objektív. Rendkívül érződik, mennyire szorított nekik Atwood is, de nem vált szolgalelkű fan servis-szé a szerepeltetésük. Két fiatal nőről van szó, hasonló múlttal és sorssal. Egyikük Kanadában, másikuk Gileádban nőtt fel. Nem nehéz rájönni pár fejezet után valódi személyazonosságukra. Elsőre kézenfekvőnek, majdhogynem közhelyesnek és egyszerű megoldásnak tűnik, de ügyesen van kihasználva a felnövéstörténetük. Míg egyikük egy szabad országban, másikuk egy elnyomó diktatúrában nőtt fel, fanatikusok nevelték. Utóbbihoz hasonló karakter volt a sorozat Edenje (Sydney Sweeney) is, aki szintén bizonyította, nem lehet kiirtani a természetes érdeklődést, az alapvető jó szándékot és egy rendszer sem épülhet a teljes tudatlanságra. Rémisztő volt rájönni, mennyire egyszerű kiépíteni egy ilyen rezsimet és valóban, csupán egy generáció kell a megszilárdításhoz. Bármi válhat megszokottá. A normákat az aktuális társadalom írja.

Annak ellenére, hogy mindkét regény szinte útmutatóul szolgál, köszönhetően annak, hogy ezúttal is csak olyan motívumok kerültek bele, melyek már megtörténtek a történelem során, Atwood története mindig magában foglalta a pillanatnyi reményt. Nem egy 1984-ről van szó, mely a teljes közönyt festi jövőképül és a kilátástalanság a megoldása. Ez a maroknyi, remekül megírt női karakter mind-mind reményfoszlány, akik hozzájárulnak a tanulság aláhúzásához; egy diktatúra sem tart örökké, gyűlöletre pedig nem lehet építeni.

Úgy gondolom, A szolgálólány meséje azon kevés regények egyike, ami jobban működött sorozat formájában, az első két évad tekintetében. Túlságosan fullasztó a narratívája, túl keveset ismerünk meg a főhőst körülvevő világból. Ezzel szemben A testamentumok tökéletesen folytatja mindkét médiumot és jobb náluk. Kellően feszült, intim nézőpontú, mégis tudja tovább tágítani a szemszöget, a végjáték pedig rendkívül izgalmas.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *