Knives Out – Tőrbe ejtve (2019)

Valamit nagyon régóta hiányolok a mozis felhozatalból. A krimit. Nem idejétmúlt a műfaj és temérdek adaptálható regény, novella áll rendelkezésre. Nem lenne szükséges sokkal tovább menni Agatha Christie-nél vagy Sir Arthur Conan Doyle-nál, ha nem akarják eredeti forgatókönyvvel megerőltetni magukat a készítők, de meglepő, milyen szinten kihasználatlan a zsáner. Talán a Disney (mert ugye életbe lépett a szerződés) folytatja a Christie-univerzum építését Kenneth Branagh belga detektívjével, ha a Halál a Níluson sikeres lesz. Pont azért is tetszett a 2017-es Gyilkosság az Orient Expressen, mert megmutatta, hogy lehet nagynevű, tehetséges sztárokat felvonultató, látványos és izgalmas krimit készíteni. Persze megvannak a hibái, többek között a játékidő, hisz képtelenség egy ilyen volumenű cselekményt alig két órába zsúfolni, viszont akik nem ismerik a regényt, vagy nem látták az eredeti filmet, igazán élvezhetik.

Rian Johnson neve egybeforrt a Star Wars-szal, sajnos nem jó értelemben – bár én azon kevesek közé tartozom, akiknek nagy gondja nem volt Az utolsó jedikkel -, mégis olyat húzott 2019-es filmjével, amit talán senki nem várt volna. Megrendezett egy eredeti forgatókönyvből dolgozó krimit, filmlegendákat, A listás színészeket és feltörekvő sztárokat szerződtetett, hogy egy Cluedo szerű nyomozással beintsen Trump Amerikájának.


Harlan Thrombey (Christopher Plummer) az évtizedek alatt igazi birodalmat épített ki krimiregényeinek köszönhetően. A 80. születésnapjának éjszakáján viszont rejtélyes körülmények között meghal. Elsőre öngyilkosságnak tűnik, még, ha a mód brutalitása idegenkezűséget feltételezne. A híres nyomozó, Benoit Blanc (Daniel Craig) nem elégszik meg az egyszerű magyarázatokkal, sorra veszi a család tagjait, kik között mindenkinek van indítéka.

Ritka, hogy egy szereposztás olyan káprázatos, mint a Knives Out esetében. Persze mindig törekszenek legalább egy-két húzónév szerződtetésére, egyes darabokban egy csokornyi népszerű, A-listás színészt kerítenek, de ezúttal olyan zseniálisan a felhozatal, amilyen a Halál a Níluson óta nem volt, ebben a műfajban.

Christopher Plummert remélem senkinek sem kell bemutatni, A muzsika hangja és A tövismadarak sztárja az egyike a régi Hollywood utolsó képviselőinek, egy legenda és még most is képes karizmájával ellopni a showt, kevés játékideje ellenére. Valóban sugárzik róla a család patriarchájának szerepe, aki egy tollvonással írhatja felül családtagjai sorsát.

A tor pont olyan kellemetlen, mint bármely más nagyobb családi esemény, mely mindenki számára ismerős lehet. Ott van a háztartási fasiszta nagybácsi (Michael Shannon), akinek természetesen semmi gondja nincs a más rasszúakkal, de amint sikertelenség éri, sokkal könnyebben dolgozza fel saját rossz döntéseit, ha rákenheti egy árnyalatnyival sötétebb bőrszínűre. A nagynéni (Toni Collette), aki özvegysége révén jogosult a megbecsülésre és félévente új hóbortot talál, pillanatnyilag életvezetési guru, aki a világbéke híve, egészen addig, amíg önnön egzisztenciája nem kerül veszélybe. A másik nagynéni (Jamie Lee Curtis) teljesen rendben van, átlátja a dolgokat és okádik mindenki mástól, amit humorral palástol. Biztos, hogy mellé ülnék a közös ebédnél. A három színész, akik mind koruk legjobbjai és egyben legkevésbé értékelt színészei közül kerülnek ki, képesek életet lehelni karaktereikbe. Utóbbi kettő comic reliefként is szolgál, a humorforrás pedig valódiságukból fakad. Egy pillanatra sem próbálnak meg ócskán megírt poénokkal dobálózni, a helyzetkomikumból és karizmájukból táplálkoznak.

A harmadik generációval viszont nem sikerült sokat kezdeni. Van egy, kamaszkori lázadását nácizmusban meglelő tinédzserünk, az AZ Jaeden Martell-je. Neki egy mondaton kívül nem jutott más és előrébb sem viszi a cselekményt. Unokatestvére sem nyújt maradandó élményt, akit a mostanában a 13 okom volt miatt elég menő Katherine Langford játszik. Chris Evans abszolút A-listás és keresett színész, de ezúttal nem az izmait mutogatja, hanem meglepő módon kulcsfigurájává válik az eseményeknek. Ő üdítő színfolt a fiatalok között, nem is gondoltam volna, hogy akár komolyabb szerepek is jól állnak neki.

Aki viszont minden percet ellop, amikor a vásznon van az Ana de Armas. A kubai szépségbe Eli Roth Kopp Kopp-jában már beleszerettem, ahol egy igazi futóbolondot alakított és imádta minden percét. Felfelé ível a karrierje, hisz idén Bond-lányként rúg majd szét pár hátsót, de eddigi legkiemelkedőbb alakítása ebben a filmben volt. Kulcskarakter, aki görgeti a cselekményt és bár vártam a nagy csavart a szerepétől, tökéletesen aláhúzza a történet szatirikus mondandóját. Szegény Daniel Carig próbálkozik, még akcentust is felvett és élete legjobbját nyújtja, de nem tudja felvenni a kesztyűt de Armasszal.

Mert nem az a lényeg ki tette. Hogy vajon gyilkosság volt-e. Rian Johnson elővette a sakktábláját, felállította a bábjait és egy kicsavart Poirot történettel mutatta be azt a sajnálatos tendenciát, hogyan viszonyulnak sokan az idegenekhez. Mindenkinek van egy olyan ismerőse, aki váltig állítja magáról, hogy nem rasszista, hisz a legjobb barátja más rasszú, de azért általánosságban álljon meg a menet, “hisz tudjuk milyenek”. Pont őket röhögi körbe ez a film, zseniális humorral és fanyarsággal, mert nincs is nagyobb pofon annál, amikor a fentebb említett gondolkodók megtapasztalják, hogy kenhetik, háríthatják a felelősséget, a saját hibáikért kizárólag ők felelnek és azok miatt vesztenek el mindent, nem azért, mert másnak volt szerencséje.

IMDb

2 thoughts on “Knives Out – Tőrbe ejtve (2019)

  1. A trailer alapján azt hittem, mustardezredesakönyvtárbankötéllel. Vagyis, hogy a Cluedo is eljutott oda, hogy megfilmesítsék.
    Ezzel szemben igen izgalmas, de rendesen kicsavart óckúl krimi lett. Jó alakításokkal, remek helyszínnel, és jelmezekkel.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *