Joker (2019)

Másfél éve még nagyon kevesen gondolták, hogy a Martin Scorsese támogatása mellett, a Másnaposokat rendező Todd Phillips-szel készülő, kis költségvetésű, független, Batman legnagyobb nemezisével foglalkozó filmet nem sokkal a premier után a világ legjobbjai között fogjuk emlegetni.

Én abszolút bizakodó voltam a kezdettől, hisz kész csoda, hogy Joaquin Phoenix nem játszotta el korábban a Bűn Bohóc Hercegét, holott neki lett teremtve a szerep. Az első hivatalos Joker kinézet megjelenése után pedig egyértelmű volt, hogy egy realista, merőben újító interpretációról lesz szó, amire nagy szükség van. Legtöbben nem bíztak abban, hogy a címszereplő elbírna egy önálló filmmel, Batman nélkül és épp az a jó benne, hogy nem tudjuk honnan jött, mi a motivációja. Ez mind nagy tévedés, főként az utóbbi, hisz rengeteg Joker eredettörténet létezik a képregények kánonában, a legismertebb Alan Moore klasszikusa, mely egyben ki is fejezi Joker ars poeticáját. (Másik nagy kedvencem a párhuzamos univerzumban játszódó Flashpoint, ahol Bruce leli halálát, míg anyja, Martha a gyászba beleőrülve válik a gyilkos bohóccá.)

Szerintem ebben a karakterben nem az a félelmetes, hogy nem ismerjük a múltját, hanem az, hogy nem egy konkrét szereplőről van szó, hanem egy attitűdről. Bárki válhat Jokerré, lehet velejéig romlott alvilági figura, egy nárcisztikus, megalomániás szociopata, egy anarchista, egy mentálisan instabil ember, akinek egy rossz napja van. Utóbbi példát használta fel Phillips filmje is, miközben a legzseniálisabban fűzi össze Bruce Wayne-nel, az érme másik felével.

Nolan óta szinte minden képregényfilm rendező megpróbálkozott a realisztikus ábrázolással, de A sötét lovag óta senkinek sem sikerült belőnie az arányokat. Phillips viszont még a nagy elődre is rávert egy körrel, mert olyan mélységet adott minden idők leghíresebb gonosztevőjének, amilyet még filmben senki. Furcsa képregényfilmnek mondani a Jokert, de amellett, hogy egy vérbeli pszichológiai dráma, nem tagadja meg gyökereit.

Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) anyjával él kettesben, egy lepusztult bérházban, Gotham szegénynegyedében. A városban tátongó a társadalmi szakadék, az uralkodó elithez tartozók dőzsölnek, míg mindenki más tengődik. Nincs munka, nem jár egészségügyi juttatás, magas a bűnözési arány. Arthur itt próbál túlélni, de saját elméje és a társadalom minden egyes nap traumának teszi ki, haragja egyre gyűlik, miközben egyre többet tud meg saját magáról és múltjáról egyaránt. Egy nap úgy dönt, mindent szabadjára enged.

A karakter közel hatvan éve van a köztudatban a különböző sorozatoknak és filmeknek köszönhetően, az elmúlt tizenöt évben három színész keltette életre és már közhelyszámba megy. Phoenix megközelítése viszont olyannyira tűnik újszerűnek, mintha először látnánk a szereplőt. Visszaköszönnek az ismertetőjegyek, de mind új megvilágításban. Remek húzás volt a hírhedt kacagást patológiás tünetté tenni, így sokkal hangsúlyosabbá vált a kontraszt a depresszióval küzdő főhős viselkedésében. Ez a kettősség tetten érhető a munkájában és álmaiban is, egy humortalan, nyomorult ember szeretne nevettetni és valami jót tenni.

Nem kellenek kémiai anyagok, hogy megszülessen a Joker, ezúttal a társadalom szippantja magába, amelyet elhanyagolnak és kihasználnak azok, akik jól élnek. Többen is nem tetszésüket fejezték ki, hogy a film egy gyilkost romantizál és sajnos szerte a világban feljogosítva érzik magukat páran, hogy a dühüket  és frusztrációjukat másokon vezessék le. De nem egy erőszakos filmtől válik valaki tömeggyilkossá, a Joker a fegyvertartás veszélyeire és visszásságaira is felhívja a figyelmet. Szimpátiát és szánalmat ébreszt a címszereplő iránt, de nem legitimálja a tetteit.

Bár abszolút megállja a helyét önálló eredettörténetként is, Phillips belehelyezi a saját Batman univerzumába. Szerintem a karakter közel 80 éves történelmében a legzseniálisabb húzás, ami ebben a filmben megjelenik, hogy miért egy érme két oldala Bruce és Arthur. Eljátszanak a néző bizonytalanságban tartásával, de egy apró momentum egyértelművé teszi kettejük eredetét, ahogyan alteregóik születése is tökéletesen lett egymásba fűzve.

Ha a remek karakterábrázolás és cselekmény nem lett volna elég, Joaquin Phoenix tett róla, hogy az élmény felejthetetlen legyen. Phoenix szerintem az egyik, ha nem a legtehetségesebb férfi színész, aki még sincs kellően elismerve teljesítményéhez képest. Szerencsére játszották eredeti nyelven a mozik, így az alakítását a teljes összképben lehetett élvezni. Minden egyes izmával és csontjával játszik, Arthurként egy végtelenül elesett személyt kelt életre, amikor pedig megszületik a bohóc, megfagyott a vér az ereimben. Félelmetes, ahogy az önbizalomhiányos, mentálisan sérült ember a szemünk előtt válik egy karizmatikus, lehengerlő és veszélyes fenyegetéssé.

Egyszerűen elképeszt a tudat, hogy ugyanaz az ember rendezte a Jokert és a Másnaposokat. Phillips hihetetlenül tehetséges és remélem ezzel a műfajjal folytatja a munkásságát. Tele van a film rendkívül erős képsorokkal, gyönyörű az operatőri munka, maguk a képek is mesélnek és szimbolikusak. Személyes kedvencem a lépcsősor folyamatos visszatérése, a motívum, hogy felfelé menet Arthur egyre jobban süllyed bele a saját tragédiájába, míg lefelé Joker felemelkedésével végleg belecsúszik az emberi mélységbe.

Csak szuperlatívuszokban tudok erről a filmről írni, egy olyan mestermű született, ami egyszerre mesél a társadalmunkról, magunkról és a képregények legismertebb gonosztevőjéről úgy, mint eddig soha senki.

IMDb

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *