Fosse/Verdon (2019)

Az elmúlt években igazán beindult az önéletrajzi vagy olyan ihletésű filmek szekere. Sikert sikerre halmoznak és a közönség is imádja azokat, még akkor is, ha csak nyomokban tartalmaz tényeket vagy éppen felsorolja a kötelező elemeket és a nosztalgiára épít. Vannak darabok, melyeket hangosan ismernek el és még évekkel később is beszélnek róla, mint a Bohém rapszódiáról, ami bár arcpirítóan ferdített, Raimi Malek tulajdonképpen átlényegült Freddie Mercuryvá. A legfrissebb sikerfilm pedig a Judy, ami számomra érthetetlen, mert Renée Zellweger, bármennyire szeretem, nem tudta elvinni a hátán az életrajzot, a készítők pedig Judy Garland örökségét degradálták azzal, hogy egyetlen dalra építették fel ritka unalmas filmjüket, holott a színésznő/énekesnő korának legjelentőségteljesebb alakja volt és a negyedét sem mutatták be szenvedéseinek. Ha valaki kíváncsi rá, nézze meg a Judy Garland: Én és az árnyékaim minisorozatot, ami valóban remek.

Nem gondolom, hogy egy életrajzi film attól lesz jó, hogy minden egyes időszakot részletgazdagon, kötelezően és szárazon felmondanak, ha a nosztalgiafaktor élvezhetővé teszi és/vagy a főszereplő akkor is meggyőzően alakít, ha nem igazán hasonlít a játszott személyre. Amit fontosnak tartok, hogy a lehetőségekhez mérten kicsit jobban megértsük a művészt, akiről szól az adott darab, meglássuk az embert, megértsük a motivációit, indítékait és magát a művészetét is.


Vannak alkotások, melyek nem kaptak olyan visszhangot, mint a fent említett címek. Ilyen például a Viszály is, amit a valaha készült legjobb sorozatnak tartok Hollywood aranykoráról és két olyan színésznő életét mutatta be kicsit jobban, akikről nagyon keveset tudtunk a színfalakon kívül. Alulértékeltségében szerepet játszhat, hogy egy rétegműfajról szól és sajnos kevesen ismerik ma már Bette Davist és Joan Crawfordot, holott koruk két legnagyobb színésznői voltak. Mai cikkem témáját többször fogom párhuzamba állítani a Viszállyal.

Most, az önkéntes karanténban sorra veszem az érdekesnek tűnő streaming kínálatot és sort kerítettem a régóta tervezett életrajzi sorozatra a Fosse/Verdonra. Még tavaly, a marketingkampány idején figyeltem fel rá, a Kabaré kapcsán. Be kell valljam, szégyenemre nem ismertem sem Bob Fosse, sem Gwen Verdon nevét, holott örökségükkel tudtomon kívül tisztában voltam és szerettem. A sorozat leglényegesebb mondandója pont ez, a két művész, akik évtizedeken át éltek ambivalens kapcsolatban, viszont művészetük összeforrt egymással soha nem kapták meg a nekik járó elismerést, pedig megváltoztatták az egész Broadway arculatát, táncstílusuk pedig a mai napig meghatározó jelentőségű. Nem értek sem a tánchoz, sem a koreográfiához, de a Kabaré és az Édes Charity után bárhol felismerem a fosse-mozdulatokat és szemmel láthatóan döbbenetes állóképesség, testkontroll, egyensúlyérzék és precizitás kellhet egy ilyenfajta produkcióhoz. Nem túlzás azt állítani, hogyha nincs Bob Fosse, akkor nem létezett volna Michael Jackson holdjárása és táncstílusa, ahogyan a vouging sem. Talán az a legzseniálisabb ebben a stílusban, hogy nem a dalok mellé készült háttértáncnak, a látványért, hanem maga a test kel életre és mesél a zene ütemére, sokszor szavak sem kellenek, a koreográfia maga a narrátor.

Még a kritika előtt érdemes megnézni a következő jelenetet az Édes Charityből:

Ebben az öt és fél percben minden benne van Bob Fosse zsenialitásából. A díszletek, a hangulat már-már Kubrickot idézi, a koreográfia pedig egészen zseniális. Egyszerre abszurd, teátrális, szexuális, bolondos, mégis minden mozdulat a végletekig precíz. 50 éves, mégis frissnek tűnik.

A kritikát a számomra leginkább tetsző elemével kezdem a sorozatnak. Távol áll tőlem a musical zsánere, vannak nagy klasszikusok, amiket gyerekként igen szerettem, mint például az Ének az esőben vagy a Csókolj meg, Katám! (ebben Bob Fosse is szerepelt), az “újak” közül pedig a Moulin Rouge! és a Chicago (ez a cím még fontos lesz a későbbiekben). Talán a túlcsorduló pozitivitásuk, cukrosságuk miatt vagy, mert abszurdnak érzem a megénekelt cselekményt. A Fosse/Verdon viszont nem szimplán két musicalszínészről/rendezőről/koreográfusról szól, hanem narrációs eszközül az ő műveiket választották, hogy bemutassák életük különböző szakaszait. Imádtam a Viszályban, hogy az utolsó kamerabeállítástól kezdve a ruha fodráig mindent reprodukáltak és a bemutatott forgatási jelenetek pontosan megegyeznek a létező filmekkel. Ahogyan a Bohém rapszódia nosztalgikus Live Aid újrázását is szerettem. De olyan megoldást, mint a Fosse/Verdon esetében utoljára a Fridában láttam, amiben a megelevenített festményeken keresztül mesélték az életrajzot.

Talán könnyebb dolguk volt a készítőknek a feldolgozandó anyaggal, hisz a Fosse és Verdon Broadway musicalek és filmek betétdalai mind arra hivatottak, hogy kontextusba helyezzék a látott eseményeket, cselekményt. Illetve a Lenny is nyomokban, a Mindhalálig zene pedig abszolút önéletrajzi ihletésű rendezések. Ezt a motívumot használták ki teljes mértékben és a leghíresebb dalokat, jeleneteket úgy manipulálták, hogy reflektáljanak az adott életszakaszra. Igazán a Kabaré és a Chicago (a színpadi musical, nem a film) forgatási körülményeinél domborodik ki mindez. Érdekes, de nem tartották fontosnak a forgatásokon feltűnő legendás színészeket körbejárni, mintegy bennfentessé téve a nézőt keresztnevek hangzanak el, illetve a többé-kevésbé hasonlító színészek kapcsán ismerhetőek fel. Ez, illetve a feliratozás kissé megnehezíti az értelmezést, de aki tisztában van a filmográfiával, szeretni fogja ezeket a cameokat, kikacsintásokat.

Az életpálya bemutatás rendkívül precíz és részletes, még úgy is, hogy értelemszerűen nem tudtak mindent bemutatni a nyolc epizód alatt, ami a nevükhöz köthető. De minden egyes nagyobb volumenű színpadi alkotást és filmet, azok forgatási körülményeit, megszületésüket és a fogadtatást a teljesség igényével járták körbe. Mindkét művész legnagyobb tragédiája, hogy soha nem tudták megélni a sikerüket. Gwen Verdon generációja legtehetségesebb táncosnője volt, mégis a filmadaptációkban többször háttérbe került, egy bizonyos kor után pedig egyszerűen nem akarták önállóan foglalkoztatni. Michelle Williams egyszer már bizonyított életrajzi filmben, az Egy hét Marilynnel-ben, amiben cseppet sem hasonlított a címszereplőre, mégis beleadott apait anyait. Ezúttal viszont nem, hogy átszellemült Gwen Verdonná, a sorozat legragyogóbb alakítását nyújtja. Az epizódok között néztem interjúkat, fellelhető próbavideókat és döbbenetes, de még a hangszíne is megegyezik Verondéval.

Fosse rendkívül összetett ember lehetett. A művészetében maga a zsenialitás, de mint ember megfoghatatlan. Könnyen rá lehetne sütni, hogy elhanyagoló apa, rossz férj és egy önpusztító ember volt, de a készítők szerencsére nagyobb perspektívába helyezték, hogy ha elfogadni nem is, megérteni meg lehessen. A gyógyszerfüggőségen kívül munkamániás volt, egy pillanat sem volt az életében, hogy ne dolgozott volna, mindemellett imposztor szindrómával küzdött. Akik imposztor szindrómában szenvednek, ami valós mentális probléma sohasem elégedettek önmagukkal, állandó jelleggel kérdőjelezik meg saját teljesítményüket és talán a sikereket még nehezebben dolgozzák fel, mint kudarcaikat, hisz érthetetlen számukra, miért ők maguk vívták ki az elismerést.

Rendkívül fontos, visszatérő momentum a sorozatban a férfi szexfüggősége mögött húzódó trauma, konkrétan megerőszakolták gyerekkorában középkorú táncosnők. Nagyon érdekes reakciókat adtak a készítők azoknak a karaktereknek a szájába, akiknek Fosse elárulja a titkát. Jól reflektál a mai, általános vélekedésre is, hogy “mi lehet rossz abban, ha egy idősebb nő használja ki szexuálisan a fiatal fiút?”. Mikor ezek az emlékek újra és újra feltűnnek, kézzel fogható a férfi keserűsége és fájdalma, amit mások elbagatellizálnak, mikor ez ugyanolyan nemi erőszak volt.

Williams mellett természetesen a másik főszereplő sem ad okod csalódásra. Sam Rockwell is teljes átváltozáson esett át, fantasztikusak a táncmozdulatai, a gesztusai, a mimikája. Ő a show másik nagy erénye.

A sok keserűség mellett és közös szerelmi életük viszontagságai ellenére Verdon és Fosse maradandót alkottak, művészetük kiegészítette a másikét és legnagyobb sikereiket közösen érték el. Mondhatni ők voltak a Broadway Elizabeth Taylora és Richard Burtonje. Mindenkinek lelkesen ajánlom a sorozat megtekintését, még akkor is, ha a zsáner, amiről szól távol áll tőle.

IMDb

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *