10 kreatív horror, amit látnod kell!

A horror műfajának esszenciája szinte megfoghatatlan. Klisé, de a zsáner egyidős a filmkészítéssel, sőt magával az emberiséggel. Elég csak belegondolni az ókori kultúrák fennmaradt szövegeire, a vallások hiedelmeire, a bosszúálló istenekre, természeti csapások borzalmaira; az emberek mindig féltek attól, amit nem látnak vagy ismeretlen számukra. Iszonyat a magasságosságtól vagy a kozmikusságtól. A népmesék, melyek felnőtteknek szóltak és a mesemondók adták tovább, hogy életben maradjanak a történeteik. Ezek feldolgozták a mindenkori ember szorongásait, hogy közvetetten fel is oldják azokat. A gótikus irodalom a természetfeletti megjelenítésével, melyből közvetlenül kialakult a horror műfaja. Rendkívül sokan próbálták megfogni a félelem esszenciáját, az ambivalenciát, hogy az olvasó vagy néző, miért szeret borzongani. Van, aki az ismeretlentől való ösztönös félelmet emelte ki, míg más saját emberségünk igazolását, hogy elborzaszt minket az undor, egyesek a leleplezés feszültségoldó hatását emelték ki okként.

Műfaji jegyei pedig az évtizedek alatt teljesen el- és összemosódtak. Sokszor találom szembe magam véleményekkel, melyek keretek közé szorítanák a zsánert, miszerint bizonyos motívumoknak feltétlenül meg kell jelenniük és csak akkor lehet horrornak nyilvánítani egy alkotást. Holott mindenki számára más a rémisztő, éppúgy lehet horror az explicit jeleneteket, töméntelen vért megjelenítő kaszabolós, mint a karakterdrámát középpontba helyező felnövéstörténet. A műfaj pont azért hálásan sokszínű, mert univerzális témákat dolgoz fel, kezdve a gyásztól, a szorongáson át akár egészen a boldogságig. A narrációs eszközöket pedig a készítők választják, legyen az suspense vagy éppen gore, bármelyik jelenik meg, horror, ha borzalommal tölt el. A temérdek történetmesélési lehetőség és kivitelezés mellett mégis a mai napig másodvonalbeli műfajnak tartják, mind a befogadók, mind a szakma nagy része. Persze nem minden darabra igaz ez, vannak egészen vállalhatatlanok, mint minden más zsánerben, de az elmúlt tíz évben végre valami változás ment végbe. A közönség és a szakma is felfedezni kezdi a műfaj nyújtotta lehetőségeket, megjelentek a presztízshorrorok, velük együtt pedig a műfaj elismerésének kezdete.

Ebben a cikkben olyan címeket gyűjtöttem össze, melyek nem feltétlenül a történetük miatt zseniálisak, lesznek köztük felújítások, de olyanok is, melyeken meglátszik az idő vasfoga vagy akár logikai aknamezők, de még olyan is, ahol a színészi teljesítmény kérdőjelezhető meg erősen, mégis összességében, kivitelezés szempontjából olyat nyújtanak, ami az egyedi látásmódot, kreativitást hangsúlyozza.

Célom nem rangsor állítása, hanem a horrorban rejlő lehetőségek és a műfaji árnyalatok bemutatása.

Fehér éjszakák – Midsommar (2019) I IMDb

Ari Aster az egyik legígéretesebb, kortárs horrorrendező. Fiatal kora ellenére, első nagyjátékfilmjével azonnal berobbant a közvéleménybe, viszonylag széles körben. Az Örökség vitathatatlanul megrázó és egyedi film, ami visszanyúlik a Polanski-féle gázláng narrációhoz. A cselekmény kibontakozásával egyenes arányban nő a nézőben a feszültség és a látottak valóságtartalmának megkérdőjelezése. Az egyik kedvenc történetmesélési eszközöm, mikor nem kapok konkrét választ az igazságra, pontosabban a valóságra. Az Örökség is egyszerre szólhat a családi traumákról, az örökletes elmebajról és az azzal járó szorongásról, mint egy okkult szekta tevékenykedéséről. De nem ezt a filmet emelném ki, hanem a rendező friss alkotását, a Fehér éjszakákat, amit személy szerint nem kedveltem. De szubjektív véleményem ellenére megkérdőjelezhetetlenül kreatív a megvalósítása.

Hozzászoktunk ahhoz, hogy a borzalom a sötétben bontakozik ki, napvilágnál nem les ránk fenyegetés. Sokan próbálkoztak az ösztönös megnyugvás aláásásával, főként a paranormális tevékenységgel foglalkozó horrorok, de Aster elment a végletekig; filmje verőfényes napsütésben, a nyugalom illúziójában játszódik. A pogány szekta valódi indítékainak kibontakozása egyenes arányban mozog a főhősnő lelkének elsötétülésével, a gyász következtében, a játékidő végére pedig a lelki feloldozást a valódi iszonyat jelenti, mindez a legbarátságosabb természeti környezetben. A fények, színek, világítás, és díszletek nyújtotta, bizalomgerjesztő illúziójának unortodox felhasználásával egyre csak nő a nyugtalanság, hisz érezhető, hogy a felszín alatt rejtőzik a terror, amit Aster a háttérben folyamatosan feltűnő, természeti jelenségekből álló káprázatai is előrevetítenek.

A sejt – The Cell (2000) I IMDb

A horror műfaján belül külön kategóriát képeznek a sorozatgyilkos filmek, melyek nem tartoznak sem a slasher, sem a splatter alkategóriákhoz, a thriller határán egyensúlyoznak, mert az elsődleges szempont nem a gyilkos tevékenységének minél nyíltabb ábrázolása és a túlélő karakterfejlődése, hanem az ellenség motivációjának, elméjének feltérképezése. Ezt a trendet emeli ki Tarsem Singh kultikus rendezése is, ami cselekményét tekintve jóindulattal is átlagos. Mégis a kivitelezés és megvalósítás igazi időkapszulájává vált a 90-es évek popkultúrájának. A film más művészeti ágak ikonikus darabjainak inspirációjával közelíti meg, igen sajátos módon a pszichét. Singh könnyen beazonosítható látásmóddal rendelkezik, melynek szerintem A sejt a csúcsa. A gyilkos agyának meghatározó szegmensei nem véletlenül videoklipszerűek, maga Singh is olyan művészek zenei videóinak rendezésével kezdte, mint az En Vouge vagy a R.E.M..

De a film legnagyobb múzsája Mark Romanek volt. A gyilkos áldozatainak, babaszerű, tudatalatti manifesztációi megjelentek a Nine Inch Nails Closer, illetve a The Perfect Drug képsoraiban is. Esztétikájában Marilyn Manson és Madonna munkássága is nagy jelentőségű volt. Manson Beautiful People és Torniquet, Madonna esetében pedig a Bedtime Stories – amit szintén Romanek rendezett -, valamint a Frozen és a Nothing Really Matters volt hatással az álomképek látványára, díszleteire és a kosztümökre. Klipek mellett hatást gyakoroltak művészeti kiállítások, Damien Hirst 1996-os bemutatója, Joel Peter Witkin hátborzongató fényképei, a Brothers Quay stop-motion animációi, H.R. Giger rajzai, Dali és Odd Nerdrum festményei, illetve Floria Sigismondi gyönyörű, egyben brutális, gótikus videoklipes rémképei.

Maniac (2012) I IMDb

Az első, de nem utolsó felújítás a listámon. Az 1980-as, azonos című eredeti már önmagában is bekerülhetne a cikkbe, hisz a mai napig a legélethűbb kivitelezésű horrorok között tartják számon, Tom Savini fantasztikus maszk- és trükkmesteri munkájának köszönhetően. A remake viszont közelebb került a gyilkos szemszögéhez, mint bármi más, hasonló témájú film valaha. Franck Khalfoun rendező POV nézőpontot választott a történetmesélés eszközéül, ezzel pedig elkészítette a valaha készült egyik legrémisztőbb sorozatgyilkos-filmet. Ilyen közelségbe még nem került néző egy mániákus elmebeteggel, még a Henry, a sorozatgyilkos portréjában vagy az Angstban sem. Ezúttal a néző lépten-nyomon a “főhőssel” tart, együtt vadászik vele, az ő szemszögén át éli meg szorongásainak pszichoszomatikus tüneteit, a mániás epizódokat és a kegyetlen gyilkosságokat.

Az ördög háza – The House of the Devil (2009) I IMDb

Ti West kissé alulértékelt, kevéssé ismert, de tehetséges horrorrendező. Neve ismerős lehet olyan sorozatok kapcsán mint Az ördögűző, az Outcast, Wayward Pines vagy a Scream. Híve a klasszikus rémületnek, a suspense kihasználásának, erre Az ördög háza az ékes példa. Még hírében sem volt a Stranger Things, retro nosztalgiájával, de még Ryan Murphy és Tarantino sem vázolt fel alternatív múltakat, korhűnek szánt atmoszférával. West rendezése viszont ízig-vérig olyan, mintha egy, a 70-es években készült misztikus horror lenne, giallo beütéssel. Megtévesztő precizitással keltette életre a kort, díszletektől kezdve a kosztümökön át egészen a fényviszonyokig. Nézése közben többször ellenőriznem kellett az évjáratot. Történetét tekintve egyszerű, bébiszitteres horror – amiket egyébként nagyon kedvelek – de a megvalósítás miatt mindenképp érdemes megtekinteni. Hangulatában és kivitelezésében leginkább A kilencedik kapuhoz, Polanski hasonlóan elfeledett darabjához tudnám hasonlítani.

Rettegés alkonyat után – The Town That Dreaded Sundown (2014) I IMDb

Valahol hihetetlen, mennyire ismeretlen horrorrajongók körében az 1976-os eredeti film. Pedig a valós gyilkosságsorozatot – amit többen a Zodiákus szárnypróbálgatásainak tulajdonítanak – feldolgozó slasher kissé arcátlan plagizálása teremtette meg Jason Voorheese-t a Péntek 13. franchise második részétől.

A felújítás viszont igazán eredeti ötlettel dolgozza fel mind a klasszikus film, mind a valóság eseményeit. Szerintem kevés példánál működik igazán a meta megközelítés, anélkül, hogy erőltetett legyen, de ebben az esetben a kreatív operatőri munka és fényjáték mellett – az AHS legjobb részeinek rendezője vezényelte le a filmet – a cselekmény is érdekes, miszerint egy copycat, egy másoló próbálja leutánozni a valóságban az eredeti film gyilkosságait. Mindenképpen érdemes megnézni, kevés olyan remake van, ami ennyire precízen tudja összemosni a fiktív valóságot, az eredeti mozi képanyagaival.

A vámpír árnyéka – Shadow of the Vampire (2000) I IMDb

Az előző ponthoz hasonlóan, E. Elias Merhige rendező, aki nem először lép ki a konvenciókból vámpírfilmje is eljátszik a valóság és film határvonalainak összemosásával. A Nosferatu önmagában is mérföldkő, hisz az első horror, az első vámpírfilm, illetve az első Drakula adaptáció, melyhez Bram Stoker örökösei nem járultak hozzá, éppen ezért a szerencsén múlt, hogy a kópiák másolatainak megsemmisítése után fennmaradt egy példány. A közvetett Drakula-történetet újramesélték, más aspektusból 1979-ben, amiből ugyanakkora kultuszfilm lett. Legközelebbi adaptációját a legizgalmasabb horrorrendezők egyike, Robert Eggers vezényli le, Anya Taylor-Joy főszereplésével.

A vámpír árnyéka viszont egészen más gondolattal játszik el; mindkét film, de főként az 1922-es eredeti a megdöbbentő hitelességéről híres. Abban a változatban a gróf még kevésbé emberi, inkább patkány- illetve szörnyszerű. Már korabeli pletykák szerint is képtelenség volt Max Schrecknek ilyen hatásosan életre keltenie a vámpírt, sokak meggyőződése volt, hogy a rendező, F.W. Murnau valódi vérszívót talált a Kárpátokban. (Ezzel a legendával az AHS:Hotel is foglalkozik). A pontban taglalt film cselekménye pedig erre a feltételezésre épül; meddig képes elmenni egy alkotó a hitelességért cserébe. Mi van, ha Schreck valóban vámpír volt? A színészt pedig William Dafoe kelti életre, aki maga is azonosul a szereppel.

Úgy fent, mint lent – As Above So Below (2014) I IMDb

Van varázsa az áldokumentarista stílusnak, a kézi kamerás horroroknak. Az Ideglelés a mai napig vérfagyasztó, köszönhetően a hiteles alakításoknak és a filmet övező, hírhedt marketingkampánynak. Mégsem kedvelem annyira a found footage műfaját, mert szeretem az igényes, profi operatőri munkát. A Párizs alatt húzódó katakombákban játszódó Úgy fent, mint lent horrorhoz viszont nem is illett volna más megvalósítási módszer.

A kézi kamera nyújtotta lehetőségeket maximálisan és precíz professzionizmussal használták ki a készítők; rémületkeltésre és a témából adódó vizuális megoldások kivitelezésére is. Mindemellett tükrözi a francia horrorok nyomasztó atmoszféráját és zseniális, alternatív pop zenei aláfestéseit is.

A halál angyala – Sleepaway Camp (1983) I IMDb

Erről a kultklasszikus slasherről már többször írtam a blogon. Vannak vele problémák, főként az alakítások kérdőjelezhetőek meg, viszont kivitelezés és cselekmény szempontjából mindenképpen kiemelném. Előbbi igazán hatásos, kreatív és valósághű gyilkosságokat mutat be, a legkegyetlenebbeknél pedig szerencsére a készítők a sejtetés mellett döntöttek, ezáltal hatásosabbak is. Mégis a cselekmény és a történet fordulata miatt emelném ki, mert ilyen explicit, mégis finoman sejtető szexualitást korabeli horrorok nem mertek bemutatni, a nagy leleplezést pedig azóta sem.

Sóhajok – Suspiria (2018) I IMDb

Igen, a felújítás. Az eredeti méltán klasszikus, egy szemkápráztató, ízig-vérig rémmese. Guadagnino rendezése viszont mindent visszaad, amiről a forrásmű szól és még azon is túlmegy. A Sóhajokról úgy fogok szuperlatívuszokban beszélni, hogy elsőre kissé csalódtam, hisz Argento filmjéből indultam ki, de több újranézés és az élmény ülepedése után bizonyossá vált számomra, hogy az egyik, ha nem a legszínvonalasabban kivitelezett horror, sőt film, amit minimum Kubrick mesterművei mellett kell említeni. Mellőzöttsége, főleg szakmai elismerések szempontjából több mint blaszfémia és képmutatás.

Míg az eredeti novellát Argento grimm-mesei felhanggal adaptálta, eleven, lüktető, színkavalkádban fürdő rémmesévé alakítva, addig Guadagnino lecsupaszította és a lélek sötét mélységeibe taszította. Egyszerre szól a depresszió fázisairól, az emberek megosztottságáról, Berlin kettéválasztásáról, ami családokat, sorsokat szakított szét. A mágia pedig a művészetben rejlik, a tánc táplálja.

Valami követ – It Follows (2014) I IMDb

Szinte a semmiből jött, de azonnal kultstátuszt vívott ki magának David Robert Mitchell rendezése, ami csavart vitt a szokásos slasher toposzba. Míg a karakterek a szubzsáner kötelező típusait hozzák, addig a gyilkos láthatatlan. Ennek köszönhetően hangsúlyossá válik a kaszabolós kategóriájának kontextusta; a felelőtlen vagy éppen korai szexuális élet a tinédzserek körében.

Az ismerős motívumokat rendkívüli tehetséggel mesélték újra, amihez elengedhetetlen volt a kreatív megvalósítás és a fenyegető veszély elrejtése, ezáltal univerzálissá tétele. A Valami követ egyértelműen hozzájárult a slasher feléledéséhez az évtizedben.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *