Első utam az Arrakisra – F. Herbert: A Dűne regény élménybeszámoló

A Dűnével mint címmel még gyerekként találkoztam először. Egyik bátyám hatalmas sci-fi rajongó és még anno, lelkesedve mutatta a Lynch-film karikatúraszerű, repkedő, rőt hajú báróját. Évekig nem éreztem motivációt, hogy megnézzem az adaptációt. Évekkel később, a Villeneuve-verzió bejelentése tájékán kezdtem érdeklődni a regény iránt. Többek között azért, mert végtelenül irritált a könyvrajongók hozzáállása, a szuperlatívuszokban fogalmazott elvárások, a kinyilatkoztatások, miszerint adaptálhatatlan. A lassan szivárgó forgatási fotók alapján az indulatok, a részletek szétcincálása, miben nem felelnek meg a forrásműnek. Sosem szerettem a két médium közötti viszonyításokat, hisz van, ami működik a képzelőerő segítségével, olvasva, de kivitelezhetetlen vizuálisan. Volt bennem egy ambivalencia, nem akartam elolvasni, hogy tiszta lappal indítsak az új film előtt. Inkább megnéztem az eddigi adaptációkat, az 1984-es filmet, illetve a minisorozatot.

Előbbi esetében magával ragadott a látványrendezés, a kosztümök, díszletek, a paradoxon, ami egymás mellé állítja a gótikus látképet a jövő világával. Mégis untam. Lassú és kidolgozatlan, de érződik, hogy a történetben sokkal több rejlik a megjelenítettnél. A minisorozat ezzel szemben kibontott, ellenben a vizuális megjelenítés irritálta a szemem, túldíszítettek a díszletek, a kosztümök tükrözik a 2000-es évek ízléstelenségét, a digitális trükkök pedig szerintem még akkor sem festhettek életszerűen. A színészi játék pedig közel vállalhatatlan. Mégis valami megragadott ebben a történetben, többet akartam megtudni a cselekményről, ezért beszereztem a Gabó Kiadó friss kiadását.

Már akkor megtetszett és tudtam, rendkívül komplex regénnyel van dolgom, amikor átlapozva láttam, mennyi függelék, sőt még szótár is tartozik hozzá. Elgondolkodtam, lehet tényleg egy adaptálhatatlan összetettségű műről van szó?

Az első húsz oldal után úgy éreztem, semmit nem értek, annyi idegen szó, karakter jelenik meg, hogy meg kellett állnom és – ismerve a fő cselekményvonalat – nekiálltam a függelékek és a szótár tanulmányozásának. Lenyűgözött Herbert kreativitása, aki vegyítette a különböző világvallásokat, hogy megalkosson egy saját fundamentalista rendszert, egy univerzumot, benne egy bolygóval, melynek lakói saját nyelvet beszélnek. Kicsit jobban megismerve az Arrakis ökonómiáját, vallási hiedelmeit és őslakosainak, a fremenek nyelvét, valamint a galaxist irányító három fő irányelvet, ismét belevetettem magam a cselekményfolyamba. Különösnek találtam a fejezetek nyitányait, a memoár-részleteket, próféciákat, mondásokat, melyeket a könyv sokáig be nem mutatott karaktere, Irulan hercegnő, az események históriása tálal. Meglepett, mennyire előrevetíti a történetet ezekkel a részletekkel Herbert. A történet kifutásának ismerete nélkül is lett volna egy prófécia érzetem, hogy mi vár majd a szereplőkre. Saját könyvének elspoilerezése unortodox hatást keltett, mégsem rontott az élményen, sőt szinte megteremtette bennem is a fűszerhatás hangulatát.

Mert ebben a világban, ami évezredekkel a mi valóságunk után játszódik a legnagyobb érték a melanzs, a fűszer, ami lehetővé teszi az űrutazást, tér-idő hajlítást és nem utolsó sorban használóit jövőbelátó képességgel, letűnt generációk emlékeivel látja el. A felfoghatatlan értékű összetevő egyetlen helyen termelődik, az Arrakison, a sivatagbolygón, amit csak Dűneként emlegetnek. A galaxist irányító, fundamentalista és feudális Impérium három irányító ereje függ a melanzstól. A nemes házak egyesülete, a Landstraad, melynek feje a mindenkori Padisah császár, aki kidolgozott politikai intrikák mentén helyezi ki a fűszerbolygóra kedvenc vagy éppen ellenséges, konkurens házainak vezetőit, mint hűbérurakat; a politikailag semlegességet hirdető Űrliga, akik az űrutazás révén kontrollt gyakorolnak a kereskedelemre, valamint a vérfagyasztó Bene Gesserit rend, az igazmondó boszorkány-harcosok.

Utóbbiakra külön kitérnék, mert ők azok, akik valami olyat testesítenek meg számomra, amit egy regény sem nyújtott. Rendkívül tetszett a hihetetlen időugrás, hogy a cselekmény a 10.000-es években játszódik, minden, ma már közhelyesnek számító sci-fi alapfelállás lezajlása után. Túl vagyunk az emberi intelligenciával megáldott gépeken, azok fellázadásán, a nagy háborún, ami kapcsán született maga a Bene Gesserit rend, a harcos nők egylete, akik különleges harci képességeik révén ki tudják cselezni a robotok reakcióidejét is. Nem csoda, hogy vezető szerephez jutottak ezt a hatalmat és a melanzs jövőbelátó képességét kihasználva. Ők testesítik meg az űrkorszak teljes nemi egyenlőségét. Legfőbb céljuk a tökéletes messiás létrehozása, a Kwisatz Haderach kitenyésztése, fajnemesítésük során. Évezredekre megtervezett nemesítési programjukkal irányítják az ősi házak vérvonalát, hogy megszülessen a férfi Bene Gesserit, aki tudatával túllép az emberi testbe helyezett gépi tudaton, a mentátokon, hozzáfér a három idősíkhoz, illetve elnyeri a női és férfi generációk emlékeit is. Kwisatz Haderach eljövetele teljhatalmat adna a női testvériségnek, hisz ezt a tudatot irányítva uralkodhatnának a múlton, jelenen és a jövőn. Mindez csupán elejtett információmorzsákból derül ki, komplexitása viszont hihetetlen írói kreativitásról árulkodik. Ismerős a rend, hisz felsejlik benne a régi világ katolicizmusa, az ősi vágy, hogy hozzáférjünk a múlt és a jövő tudatához, a teremtés mítosza és a rögtön szembetűnő kettősség; a rend az emberiség önpusztítását akarja megakadályozni, miközben teljhatalomra vágyik.

A cselekményt egyértelműen két részre tudnám osztani; az első egy politikai intrikákkal átszőtt bosszútörténet, a második pedig egy klasszikus, már-már Bibliai messiáseljövetel.

Az első részben megismertem a galaxis két nagy hatalmú házát, az Atraideseket és a Harkonneneket. IV. Shaddam, a Padisah császár az Atraides-ház fejét, konkurensét, Leto herceget nevezte ki a Caladan bolygóról az Arrakis új hűbérurának, leváltva szövetségesét, a Harkonnen-ház türannoszát, Vladimir báró bolygókormányzót. A császár motivációi teljes mértékben politikai indíttatásúak, melyek kivitelezésére a szadista báró tökéletes választás. Herbert főként belső monológokkal és kidolgozott párbeszédekkel ismerteti meg szereplőit, elsősorban az Atraidesek szemén át. Szinte shakespear-i királydrámát olvastam, aminek középpontjában számomra egy személy áll; Lady Jessica.

Jessica, az Atraides-ház hercegi ágyasa, egy Bene Gesserit boszorkány, aki szembeszegült a rend és mentora, a császári Igazmondó akaratával és szerelemből megtagadta kötelességét, hogy Leto hercegnek lányt szüljön, akit össze lehetett volna házasítani Harkonnen báró unokaöccsével, kiknek nászából született volna meg a Kwisatz Haderach. A nő ehelyett fiút szült, Pault, aki fogantatásának pillanatában veszélyt jelent az Impériumra. Jessica döntése alapjaiban változtatja meg a jövőt, melynek tudatában van és minden lépését előre megfontoltan teszi meg, ismerve a kockázatokat és felelősségét. Annak ellenére, hogy A Dűne Paul felnövéstörténete, szerintem az anyja mindennek a mozgatórugója. Rendkívüli karakter, egy fantasztikusan erős női szereplő, aki a lehető legnagyobb bűnt követi el a saját világában, küldetésének megtagadásával, miközben szerelemből teszi a következmények kimenetelét pedig fia iránti szeretetéből irányítja.

Megannyi karakter feltűnése ellenére kevésnek van esélye igazi kibontakozásra. Rengeteg információ, háttértörténet, ami még az utolsó oldalakon is üvölt a folytatásért. Nem véletlen, hogy maga Herbert még öt kötetet írt, mára pedig örököseinek köszönhetően az egyik legnagyobbra duzzadt regényfolyamról van szó.

Ami viszont még fontosabb hangsúlyt kap a könyvben, mint a házak közötti bosszúhadjárat az a bolygó ökoszisztémájának és vallásának kiépítése. Könnyen felfedezhető a párhuzam az Arrakis létezése és a Föld sorsának alakulása között. Ami meglepő, hogy Herbert több évtizeddel ezelőtt már felhívta a figyelmet a környezetkárosítás következményeire. A Dűne lakóinak meg kell küzdeniük a sivatagi életmóddal, a víz elképesztő hiányával. Természetesen nem lehetetlen, de megrázó a fremenek céltudatossága és önfeláldozása, tudják, hogy még megannyi generáció választja el őket az élhető bolygó kialakításától, mégis, ha feladnák soha nem valósulna meg az álmuk. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a hit, a vallás központi szerephez jutott az életükben, amit a Bene Gesseritek messze kihasználnak.

Herbert főműve nem véletlenül vált klasszikussá, hivatkozási alappá, enélkül más lenne a science-fiction műfaja, nem létezne a Star Wars sem, de A Dűne sokkal több egy sci-fi kalandregénynél. Érdemes azoknak is a kezükbe venniük, akik egyébként elzárkóznak a zsánertől.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *