Castle Rock – 2. évad

Szokatlan koncepcióval indult útjára a J.J. Abrams fémjelezte Castle Rock sorozat. Nem kisebb fába vágták a készítők a fejszéjüket, mint Stephen King műveit úgy feldolgozni, hogy új történetet kerekítsenek a könyvekben és adaptációkban oly sokszor feltűnő városhoz. King multiverzumot épített ki az évek során, minden története, hőse kapcsolódik valahogyan egymáshoz. Egyes esetekben szomszédos városok, tudósítások, máskor konkrét szereplők teszik tiszteletüket. A sorozat pedig fogja a Maine-i fiktív helyszíneket és egy marék karaktert, hogy körbe járja, miért olyan aljas és hírhedt kisváros Castle Rock, Salem’s Lot és Derry.

Az első évad megszámlálhatatlan kikacsintást, easter egget és érdekes szereplőt vonultatott fel King világából, mégis hiányzott valami. Talán a kohézió, vagy a lendület, mert, bár egész izgalmasan indult, sőt számomra Twin Peaks-es atmoszférát sugárzott, a fináléra már elvesztettem az érdeklődésem. Pedig tartalmaz egy olyan részt, amiben Sissy Spacek élete alakítását nyújtja.


A második etapot viszont  tűkön ülve vártam, mert az egyik legikonikusabb King gonosz eredetének nyomába eredt. Annie Wilkes-et, a Tortúra elmebeteg nővérét bújtatták új, fiatalabb köntösbe, Castle Rock helyett pedig Salem’s Lotot, a szomszédos várost, a Borzalmak városa helyszínét tették meg. Azzal, hogy forrásműnek ezt a két regényt választották, engem kilóra megvettek. Érdekes, de egy fikarcnyi kétely sem merült fel bennem Lizzy Caplan szerződtetésével Wilkes szerepére, egyszerűen tökéletes választásnak tűnt elsőre is, annak ellenére, hogy fizikuma nem egyezik Kathy Bates-ével, aki olyannyira összenőtt a szereppel, mint Jack Nicholson Jack Torrance-szel.

Egy fiatal nővér, Annie érkezik Salem’s Lot városkájába, lányával Joy-jal. Átutazóban vannak, a nő menekül valami elől, ápolónői munkát pedig csak azért vállal, hogy kilophassa a megfelelő minőségű és mennyiségű gyógyszert, melyekkel bipoláris személyiségzavarának tüneteit próbálja csitítani. Érkezésük után nem sokkal, önvédelemből brutális gyilkosságot követ el, a hulla eltüntetése közben pedig véletlenül felébreszt valamit, ami négyszáz évig szunnyadt a város alatt és kész átvenni újra az uralmat.

A Borzalmak városa adaptálásának értékelésével kezdem, mert ez a cselekményszál adta az évad alapját és helyezte kontextusba az előző szezon történetét. Szeretem a regényt, igazi régi vágású gótikus vámpírsztori. King Bram Stoker iránti rajongását fejezte ki ezzel az írásával. Eddig két adaptáció, minisorozatok készültek belőle, egy 1979-ben, egy pedig 2004-ben. A 79-es egyetlen erénye, hogy egy, azóta klasszikussá vált vámpír külsőt mutatott be, a Nosferatu alapján, de az összkép túl régimódi, nem jó értelemben. A 2004-es szimplán ócska, Rutger Hauer karizmája ellenére. Szerintem egy ideig nem is lehetne élvezhető, könyvhű adaptációt készíteni belőle, mikor jön Dracula sorozat is, ez a fajta vámpírmegközelítés pedig elcsépelt.

Valahogy így gondolkodhattak a készítők is, mert egészen újszerű tálalását kapjuk az élőhalottaknak. Az évad közepén egy fantasztikus epizódban leplezik le a városok múltját, hogy miért lappang évszázadok óta a gonosz és készteti szörnyűbbnél szörnyűbb tettekre a lakóit. Kiderül mi történt King univerzumában a Roanoke-hoz hasonló eltűnt telepesekkel és nagyon finoman összekötik az első évad eseményeivel, értelmet adva annak. Egészen remek húzással álltak elő, főleg úgy, hogy voltaképpen egy antológiasorozatról van szó, melyben minden évad más történetet mesél el, de innentől ezek kapcsolódnak egymáshoz, az összeköttetés pedig a gonosz. Itt az ideje szorítani azért, hogy a harmadik felvonásban Derryre koncentráljanak. Nagyon tetszett az aktuálpolitikai felhang is, a szomáliai szálnak köszönhetően, illetve az, hogy ezt a vonalat a megbánás és vezeklés motívumára húzták fel. Tim Robbins, bár nem tudta ellopni a showt, méltó módon tért vissza King világába.

Az évad igazi sztárja viszont Annie Wilkes. Elképesztő, de Lizzy Caplan első megjelenésével azonnal eggyé vált a karakterrel, egyszerre idézte meg Kathy Bates interpretációját és adott hozzá valami egészen újat. Az ő Annie-je sokkal sérültebb, mentálisan abszolút instabil és ezáltal veszélyesebb is. Kiszámíthatatlan minden mozdulata és tette, nem kis meglepetést okozva. Egyszerre hidegvérű gyilkos és szánandó, mentálisan beteg nő. Az írók fantasztikus munkát végeztek a szereplővel, s bár Kathy Bates tette legendássá, Lizzy Caplan kölcsönzött neki igazi tragikumot.

Nem a regénybeli, münchausenes eredettörténetét követjük nyomon, hanem egészen másfajtát, mely hitelesen mutatja be, milyen lehet ilyen típusú mentális problémákkal küzdeni. Nagyon sok beállításban, mimikában köszön vissza és/vagy vetíti előre a jól ismert történet eseményeit, a könyvek szeretete iránti küzdelmét, Misery Chastain felfedezését, a finálé pedig valami zseniálisan köti össze a saját történetét a regényével, mintegy ahhoz írt előszóként. Évadokon át tudnám nézni ezt az Anniet, de ha nem is látjuk többé, egy rendkívül komplex szereplőt kaptunk, kerek egész történettel.

A sorozat még mindig lassú folyású, de sokkal összeszedettebb évadot kaptunk, ahol az elejétől érződik, egy komplett történetet akarnak elmesélni nekünk. Nem a mérhetetlen King utalásról szólt, hanem két regény valóban alapos – szellemiség tekintetében – adaptálásáról. Úgy tűnik, kezdenek ráérezni a célra, a megközelítésre és kivitelezésre. Még nincs meg az aranyközépút, ami a horrort és drámát megfelelő arányban tálalná, de pozitívan állok a továbbiak elé is.

8/10

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *