Álom doktor – Doctor Sleep (2013/2019)

A ragyogás. Ha valaki meghallja ezt a címet, rögtön az eszelős Jack Nicholson jut eszébe, aki őrjöngve hasítja fel az ajtót, a baltájával. Még annak is ő ugrik be, aki nem látta minden idők (egyik) legnagyobb horrorfilmjét. Senki sem Rebecca De Mornay-ra és a rouqe-ütőre fog asszociálni. Ki merem jelenteni, hisz olvastam a regényt, hogy A ragyogást nem Stephen King, hanem Stanley Kubrick tette naggyá. Természetesen egy csodálatos könyv, ami méltó és minőségi a horroríró életművéhez, de legendává a kultrendező látásmódja emelte. Még akkor is, ha nem egy az egyben adaptálta az írottakat.

Sohasem értettem, miért nem szeretik sokan ezt az adaptációt, köztük magával Kinggel. Erről hosszabban már értekeztem, de az Álom doktor kapcsán újra el kell gondolkodjak ezen. Furcsa az a szerecsenmosdatás, amit Jack Torrance karakterével tesznek évtizedek óta, ha a Nicholson-féléről beszélnek. Torrance nem volt jó ember, pontosan ezért tudta a Panoráma a hatalmába keríteni. Minimális adalék és szerintem nem menti fel a tettei alól az, hogy szerette a fiát. Egyébként ebben a regény olvasása közben sem voltam soha biztos.

Közel negyven év távlatából sem tudta elengedni King a Kubrick filmje iránt érzett nyilvánvaló megvetésért, ezért elkészítette A ragyogás folytatását, hogy minél egyértelműbbé tegye a saját olvasatát és lehetetlenítse el, hogy az Álom doktor regény a filmet folytassa. De nem lehet semmissé tenni egy klasszikust és kitörölni a popkultúrából. Ezzel tökéletesen tisztában volt Mike Flanagan is, aki remek ízléssel és érzékkel nyúlt hozzá mind a négy alapanyaghoz (1980-as film, 1997-es minisorozat és a két regény).

Az Álom doktornak nincs létjogosultsága, ezt az elején le szeretném szögezni. Senki nem vágyott arra, hogy A ragyogás eseményeit továbbgördítsék, hisz mindkét médiumban kerek egész cselekményt és lezárást kaptunk. De, ha már létezik, nézzük meg, hogyan sikerült.

Még az idei adaptáció előtt elkezdtem olvasni a regényt és sajnos nem tudtam befejezni a premier előtt, de tudtam, hogy, míg a film Kubrick értelmezését veszi alapul, addig a könyv az első regényét, így érhet meglepetés. Nem szerettem volna külön írni róluk, mert, bár soha sem a regény szemszögéből közelítem meg az adaptációkat, mindenki olyannyira szereti felróni az 1980-as filmnek, hogy más, mint a forrásmű, hogy gondoltam most kivételt teszek.

Kis kitérővel, de évtizedek után vesszük fel a fonalat a Panoráma Hotelben történek után. Danny felnőtt férfi és követi apja életútját, minden tekintetben. Egy léhűtő alkoholista agresszor, aki egy átverekedett-ivott-drogozott éjszaka után eldönti, szakít a családi hagyománnyal és végre összekaparja magát. Szerencsére ötletét többen is támogatják új munkahelyén, ahol hospice ápolóként dolgozik és különös képességével segít a haldoklóknak fájdalom nélkül átlépni a túlvilágra. Mindeközben évek óta van egy furcsa látogatója, aki úgy tűnik, hasonló, de sokkal erősebb képességgel rendelkezik.

Abra érdekes kislány. Csecsemőkora óta természetfeletti tudás birtokáról tanúskodik. Megérez dolgokat, irányít tárgyakat és belelát mások fejébe. Egyik alkalommal olyat lát, amit nem kellett volna, mert veszélybe kerül az élete.  Csak egy valaki értheti meg és segíthet rajta; Dan Torrance.

Érdemes Dan karakterével kezdenem. Sokat jelenthet King számára, ha annyira foglalkoztatta, hogy érdekelte, miként alakulhatott a kisfiú sorsa az évtizedek alatt. Remek húzás volt párhuzamba állítani az apjával és közös sorsot írni neki. Tetszett, hogy a sorsok, életek körforgása került hangsúlyba, amit Flanagan is kiemelt filmje során. Ellenben egyik alkotás sem artikulálta eléggé alkoholizmusának motivációját. Nem csak a bűntudat és a családi örökség, illetve a trauma miatt iszik, hanem, mert a ragyogása olyannyira keseríti meg az életét, hogy kénytelen tompítani. Kár, hogy nem ez a motívum került előtérbe, mert rendkívül tragikussá tette volna a szereplőt. Flanagan hűen követi az írottakat egész sokáig, a két cselekményszál összefonódásáig, mikor kukáz egy ötletet a könyvből és megpróbálja árnyalni a karaktert. Dan retteg mind a kislánytól, mind közös képességüktől, a fenyegető gonoszról nem is beszélve, ezért a felajánlott segítség a filmben nem jön olyan hamar.

Itt egy gondolat erejéig visszatérnék King Jack Torrance megközelítéséhez. Ahhoz képest, hogy családos ember mivoltja van hangsúlyozva a kezdetek óta, az Álom doktorban kap egy olyan fölösleges közhelyhúzást, ami pont ezt köpi szembe. Ennek fényében tényleg érthetetlen számomra a Kubrick-adaptációval szembeni ellenségesség. Nem beszélve arról, hogy azért tetszhetett az írónak annyira, hogy a bántalmazó apa interpretációjának ötletét megtartsa, csak éppen egy másik karakterhez társítsa, ha csak cameo erejéig is.

Abra számomra semmiféle érzelmet nem váltott ki egyik műben sem. Nem tudtam érte izgulni és a minimális szimpátián kívül nem hatott meg a sorsa. Ha nincs benne a cselekményben, fel sem tűnt volna, hogy valaki még hiányzik. Egyértelmű szerepe van; minél inkább hangsúlyozni, hogy A ragyogás nem pszichológiai horror, hanem misztikus, dark fantasy. Nem lett volna ezzel semmi gond, de attól az embertől, aki oldalkötegeken át tudja alapozni a helyszíneit, szereplői képességeit, nagyon furcsán hat, hogy semmiféle magyarázatot nem ad sem a ragyogás mibenlétére, sem a leselkedő gonosz eredetére. King óriási multiverzum építő és az Álom doktor sem csak A ragyogással függ össze. Maga a képesség a könyv után behatárolhatatlan, annyi ötlet van bedova a kalapba (haha), a telekinézistől, az asztrális kivetülésen át a pirokinézisig. Kicsit olyan, mint, amikor Geroge Lucas elkezdett midikloriánozni. Még sincs megadva mindennek a kellő háttér. Könnyen megoldható lett volna például, hogy Abra, mint minden normális gyerek, aki magához hasonlót keres, kutasson a különös képessége után. Így akár lett volna lehetőség arra is, hogy kiderüljön, Carrie White, Charlie McGee, Johnny Smith, Beverly, minden misztikus King hős ragyog, csak éppen más a fő trükkje.

Még nem szóltam főhőseink ellenlábasairól. Nem véletlenül, hisz konkrétan semmit nem tudunk meg róluk, sem a filmben, sem a regényben. Olyanok, mint egy King-féle Manson család, akik évszázadok óta élik vándorló életmódjukat, se nem holtak, se nem élők, életerőt adó táplálékuk pedig a szufla, amit a ragyogó gyerekek kínzásával nyernek ki. Önfenntartó lidércek. Mindezen kívül támaszt sem kapunk, holott hatalmas ziccereket rejtenek. Nincs kellően kidolgozva a ragyogás zabáló motivációjuk és az összeköttetés a Panoráma hírhedt kísértetei között. Itt is kézenfekvő ötlet lett volna az is, hogy az Igaz Kötés tagjai valaha kísértetek voltak, de a szufla miatt manifesztálódtak, ezért akarták Dannyt is megszerezni a szellemek annó a szállodában. Vezetőjükön, Kalapos Rose-on érződik, hogy King ikont akart teremteni, aki beállhat Pennywise, Annie Wilkes és Mrs. Massey mellé. Mindezt csak a film tudta elérni, Rebecca Fergusson által. Fergusson soha nem volt számomra szimpatikus, annyira ridegnek tűnt minden szerepében, aggódtam is, hogy fogja életre kelteni ezt az ősi femme fatale-t. Nem gondoltam volna, hogy a játékidő alatt csak őt akarom majd csodálni a vásznon. Az ő Rose-a valóban karizmatikus, lehengerlő és veszélyes, de eredetet nem tud forrás hiányában kölcsönözni neki.

Rövid kitérő után az adaptáció szépen követi tovább a forrásműben foglaltakat egészen a végjátékig, ahol a legnagyobb feladat hárult Flanaganre. Kubrick klasszikusát akarta folytatni Shelley Duvall és Jack Nicholson digitális megfiatalítása nélkül. Egyszerre akarta megbékíteni Kinget és a könyv rajongóit, akik utálják Kubrick filmjét, de félhetett attól is, mi lesz, ha túl nagy lesz a cipő a lábára. Nagyon érződik, közelében sincs a rendezőlegenda tehetségéhez vizuális nyelvet illetően, de őszintén mondom, a legtiszteletreméltóbb direkt folytatást készítette el a képkockáról képkockára való újraforgatással. Az 1980-as helyszín annyira zseniális, hogy nem csoda, Flangan miért akart minden ragyogáshoz köthető motívumot ezekkel kifejezni. A labirintus szerepe, a szálloda felélesztése fantasztikus húzások. Külön örültem, a Hannibal Lecter-féle tudatpalota easter eggjének. Ewan McGregor és Rebecca Fergusson úgy jár a Panoráma falai közt, mint, ahogy én nézem minden alkalommal A ragyogást, mérhetetlen csodálattal.

Imádtam a lezárást is, ami teljes mértékben eltér a könyvétől, de sokkal jelentőségteljesebb annál. Mindennek így kellett történnie, az eredeti regény és a két adaptáció ilyen összefűzése pedig teljes hozzáértésről tanúskodik.

Senkihez nem illett volna jobban ez a feladat, mint Mike Flanaganre, akinek munkásságát átszövi a Kubrick-film hatása. Motívumok, karaktermegközelítés mind feltűnnek az Oculusban és a Hill-ház szellemében is. A legendás képkockákon és kivitelezésen kívül saját értelmezését is hozzáadja a misztikum megjelenítéséhez. Van egy jelenetsor a cselekmény közepén, ami konkrétan tökéletes és utoljára ilyen vizualitást A sejt mutatott fel.

Összességében nem lettünk gazdagabbak az Álom doktorral, a könyv számomra olyan, mint egy átlagos fan fiction, de a film igazi szerelmes levél Kubrickhoz és magához az eredeti regényhez, ami szerintem igazságot tesz a két médium rajongói között és öröm nézni.

 A könyv – 6/10

A film – 8/10

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *