Tripod: A pandémia hatása a filmiparra

Kedves Olvasók!

A Fókuszváltás blogon végre valahára elindulhat az első olyan rovat, a Tripod, melyben filmkedvelő, hobbikritikus barátaimmal tárgyalhatunk ki különböző alkotásokat vagy éppen vitathatunk meg számunkra fontos, érdekes, akár megosztó témákat.

Dorkával különböző írásaival a következő portálokon találkozhattok:

 https://www.kulter.hu/author/rudasdora/

Martin kritikáival pedig az alábbiakon:

https://www.filmtett.ro/szerzo/vmartin/

Legelső közös írásunk egy véleménycikk. Mivel mindannyian élünk-halunk a filmekért, érdemesnek találtuk megvitatni, vajon a minden nemében rendhagyó 2020-as év hogyan alakítja a jövőt filmművészet és iparág terén.

Levi:

Nem csak a tavalyi év, de az évtized is a filmipar gyökeres változásáról szólt. Az egyik legszembetűnőbb alkotóeleme ennek a televíziózás fogalmának átalakulása volt. Még az évezred első évtizedében is inkább degradáló jelző volt a TV-film szerű, de 2010. után sorra jelentek meg azok a sorozatok, melyek színvonalukkal, cselekményükkel hatalmas nézőközönséget szegeztek a képernyők elé. Vitathatatlan a Trónok harca kritikai és befogadói sikerének hatása, az évadok előrehaladtával pedig kivitelezésében is egyenértékűvé váltak az epizódok a mozifilmek színvonalával. A világsikerből szinte törvényszerűen adódott a bukás, de a filmművészet történelemkönyvébe vonuló utolsó szezon hírhedtsége nem volt hatással magára a televíziózás világára. Sőt, mindenki meg akarta szerezni az HBO diadalának titkát, a streaming egyre inkább előtérbe került. Egy évtized alatt eljutott odáig a televíziózás, hogy a legnagyobb alkotók, rendezők, színészek, forgatókönyvírók mutatják be darabjaikat különböző streaming-szolgáltatókon. A televíziózás presztízsértékűvé vált, mert kevesebb nyomás alá helyezik a szolgáltatók a művészeket, mint a stúdiók, akik egyre kevésbé mernek kockázatot vállalni.

A Netflix egyértelmű zászlóshajójává vált a szolgáltatóknak. Elsősorban remek bűnügyi műsorai és minőségi dokumentumfilm(sorozat)jei miatt ismerté vált vállalat az élvonalba küzdötte fel magát. Már a vírushelyzet előtt megkezdték az elsősorban gyöngyvászonra szánt darabok bemutatását. Volt, amikor anyagi csődkezelés céljából, mint a Cloverfield Paradoxon esetében, máskor rizikócsökkentés miatt, lásd a Madarak a dobozban. Az áttörést a direkt Netflixre készült nagyjátékfilmek jelentették, például a Roma, mely betört a díjkiosztók világába is vagy éppen Scorsesse ars poeticájának bemutatása, Az ír képében. Mindeközben olyan, rögtön kultstátuszt elérő sorozatok debütáltak, mint A korona, a Narcos, a Stranger Things, a Peaky Blinders, a 13 okom volt vagy éppen a Dark. Gondolta volna bárki is, hogy a Madonna klipek rendezéséből hatalmas karriert építő David Fincher visszatér a sorozatozáshoz vagy éppen a legújabb világszintű magyar sikert várhatjuk Mundruczó Kornél rendezésével?

Mindeközben a nagy stúdiók is elindították saját streaming szolgáltatásaikat, hogy beszálljanak a Netflix által uralt piacba, az MGM Hulu képében, ahol olyan sikersorozat fut, mint A szolgálólány meséje vagy az Amazon a The Boys-zal, a Disney+ a The Mandaloriannel – amit a rajongók a Star Wars franchise megmentőjeként tartanak számon -, az HBO pedig rögtön két szolgáltatással, elsőként a GO-val, melyen temérdek presztízssorozat fut, kezdve a Hatalmas kis hazugságoktól az Éles tárgyakon át az Eufóriáig és a tudattal, hogy végtére is mindez nekik köszönhető, a Trónok harcával.

Tehát a múlt évtizedben, 2020-ra szinte nehezére esik választania a nézőnek, mely sorozatba vagy filmbe kezdjen bele, miközben hihetetlenül széleskörű médiatartalomhoz fér hozzá havonta, körülbelül vagy kicsit többért egy mozijegy áránál. Természetesen nem azt állítom, hogy minden tartalom művészeti értéket képvisel és színvonalas, de mindenki találhat kedvére valót, az is, aki minőségi drámára vágyik, míg más különböző horrorokra vagy éppen dokumentumfilmre vagy csak kikapcsolódna valamelyik látványfilm/sorozat erejéig. Utóbbit azért is emelném ki, mert valóban, szinte nincs ma már különbség technikai megvalósításában egy Netflix saját gyártású sorozat és egy klasszikus értelemben vett mozis blockbuster között. A házimozi rendszer pedig már nem az elérhetetlen luxuskategóriát jelenti, de még, ha nincs is ilyen technika otthon, minőségi kikapcsolódást jelent a streaming.

2020-ban pedig ez vált a szórakozás mentőövévé. A vírushelyzet olyan kihívás elé állította az egész világot, amire nagyon rég volt példa; vagy betartjuk a szabályokat vagy rajtunk is múlik a gazdaság összeomlása. Látjuk, hogy 2021. januárjában hol tartunk, véleményem pedig most kizárólag a filmiparra terjed ki. Az olyan filmkedvelőknek, mint mi is, nagy veszteség, hogy minimum fél éve nem voltunk moziban. Szerencsére nyáron volt még lehetőségem művészmoziba menni, megnézni a csodálatos Reményt, vagy éppen blockbuster(nek) szánt darabokat, az Avát és a Tenetet. Utóbbi szinte a filmipar falovává vált a pandémiában.

Nem véletlenül hoztam példának Christopher Nolan legfrissebb rendezését. Nolan évek óta hangoztatja véleményét, miszerint a streaming hozza el a mozik végnapját, éppen ezért a Tenetet kizárólag gyöngyvásznon lehetett csak bemutatni. A stúdió számára kísérleti nyúlként működött a film, alig, hogy túl voltunk az első hullámon, megnézték, hogyan teljesít a kasszákban egy olyan blockbuster, amiről semmit sem lehet tudni, de a rendező neve tömegeket mozgat meg. Várakozásaikon alul teljesített a film, majd eljött a második hullám és kérdésessé tette a maradék – több esetben sokadik eltolt – 2020-as premiert. A Disney lépett először. A Mulant elérhetővé tette egyszeri összegért a Disney+-on. Talán ez a húzásuk késztette a Warner Bros.-t is arra, hogy, a harmadjára halasztott Wonder Woman 1984-et a felfuttatni kívánt HBO Maxen mutassa be. Szinte a bejelentéssel egy időben jött a hír, nem csak a csodanő új kalandja, de egyszeri megoldásként, az összes 2021-es stúdiófilmjük egyszerre kerül bemutatásra nagy vásznon, ahol lehet, illetve az HBO Maxen.

Döntésük felforgatta a szakmát és megosztotta a nézőket is. Szerintem a kezdeményezés konstruktív. Imádom a mozit, valóban többletértéket ad bármilyen filmhez. Kritikát évek óta nem is írok moziélmény után közvetlenül, mert várnom kell, hogy az élmény ülepedjen, objektívebb legyen. Viszont nagyon rég élveztem utoljára filmet moziban, ez pedig nem az adott alkotások hibája. A moziközönség döbbenetesen megváltozott, egy telefoncsörrenés, esetleges pusmogás már fel sem tűnik, amellett, hogy szinte általános a hangos beszélgetés, röhögcsélés, szemetelés, telefonálás. Mindehhez a jegyárak is drágultak. Idő után annyira elegem lett, hogy már csak matiné időben jártam és a világ végére. A mozikra szükség van, mert valóban vonzóbb alternatíva, főleg a vírushelyzetben otthonról válogatni a médiatárból, de szükséges lenne, hogy a közönség is hozzáállásában megértse, egy teremben nem egyedül vannak, tisztelniük kell a másik nézőt. Másrészt mindig is lesznek olyan filmek, amik csak a mozi keretein belül működnek, amellett, hogy egy közösségi élmény, nem tartom véletlennek  például James Cameron Avatar-folytatásainak késését is. Szerintem az új felvonás ismét olyan technikai újítást fog hozni, ami fellendíti a mozizást, ahogyan az első tette.

Valahol tehát úgy gondolom nem a streaming és a Warner “hibája”, hogy a mozizás leáldozóban van. Utóbbiak hibrid módszerében megértem, hogy fel szeretnék futtatni a majd HBO GO-t váltó Maxot, de még mindig nem elérhető világszerte, plusz sokkal jövedelmezőbb (egyben tiszteletreméltóbb is lenne az alkotókkal szemben), ha a 2021-es premiereket egyszeri összegért tennék elérhetővé, megakadályozva az illegális kópiák térnyerését. Ez a nyilvánvalón kívül azért is lenne rendkívül fontos, hogy az olyan potenciális franchise-ok ne kerüljenek veszélybe, mint a Dűne, aminek adaptálása talán most fog először jól sikerülni, kár lenne, ha a regény második részét feldolgozó második rész pont a hibrid forgalmazás miatt nem készülhetne el, mert nem volt elég jövedelmező.

Természetesen nem mehetek el kedvenc műfajom érintettsége mellett sem. Ezúttal nem a forgalmazás átalakulásának és a nézői igények, hanem téma szemszögéből vonnék le következtetéseket. A pandémia egyértelműen megváltoztatta az életünket, a horror pedig az a műfaj, ami feldolgozza a társadalmi, kollektív tudatot foglalkoztató kérdéseket, helyzeteket. Minden évtizednek megvan a horroron belül a maga húzótémája, ami összecseng az akkori társadalommal. Például a 60-as, 70-es évek sátánkultuszának megjelenése az olyan darabokban, mint a Rosemary gyermeke, az Ómen vagy éppen Az ördögűző. Charles Manson és bandájának ámokfutása nyomott hagyott a filmművészeten is. Vagy Ed Gein hírhedt előfutárként, majd Ted Bundy népszerűségének révén a sorozatgyilkosok iránti felfokozott érdeklődés, aminek köszönhetően a slasherök aranykorukat élték. A 00-ás évek katasztrófa horrorjai, majd a 10-es évek paranormális témákat boncolgató horrorjai után biztos vagyok benne sorra érkeznek majd a világjárványokat, apokalipszist feldolgozó darabok. De a karantén két alműfajnak nyújthat izgalmas alaphelyzetet; fellendülhet a slasherök iránti kereslet újra, hisz az otthon biztonságának felborítása mára a legátérezhetőbb szituáció, de a négy fal közé bezárt ember mentális egészségét is kreatívan feldolgozhatják a különböző pszichológiai horrorok.

Dorka:

Egy biztos: ugyanolyan már nem lesz.

Már most unalmas azt ecsetelni miként és hogyan tett tönkre minket ez a legrosszabb apokaliptikus filmeket idéző pandémia, ezért nem is teszem. Az első, amitől tartok, hogy ez a járvány és a vele járó élethelyzet lesz a filmgyártás új világháborúja és mostantól 10-15 éven keresztül fő, vagy akár műfajalapító témája lesz rengeteg alkotásnak. Amivel nem lenne baj, hiszen rég volt valamiben akkora egyetértése az emberiségnek, mint a mostani rettegésben és kilátástalanságban. Így egy-egy jobb produkció az átélhetőség okán reményt és vigaszt is hozhat majd a nézőknek (ezzel arányosan pedig bevételt is). Viszont míg a háborúról a nagy érzelmek, bombák, tankok, nemzeti tragédiák, mozgalmas történések okán viszonylag könnyű magával ragadót alkotni, addig a bezártságról, magányról és a lappangó halállal átitatott semmiről annál nehezebb lesz.

A világ azt csinálja, ami a dolga: változik. Nem állt meg az élet, csak most átmenetileg mondhatni, hogy nélkülünk megy tovább. Mi meg azt csináljuk, ami a mi dolgunk: megijedünk. Megrémülünk, hogy az eddig ismert világunk véget ér. Aztán adaptálódunk. Ahogy mindig. Így volt ez, amikor a némafilmet felváltotta a hangosfilm, amikor világszerte elérhetőek lettek a háztartásokban a TV készülékek vagy, amikor megjelent a torrent. A mozi végül – kisebb-nagyobb sérülésekkel – mindet túlélte, mert a mozi jóval több, mint maga a film. Egyszerűen olyan élmények társulnak hozzá, amik nem helyettesíthetők egy gombnyomással a távirányítón vagy egy ujjérintéssel a telefonon. Az viszont már kérdéses – és engem is aggaszt – hogy hogyan fog mindez kihatni a minőségre. A színházhoz hasonlóan ritka és (a költségvetést kompenzálandóan) drága kultur esemény lesz belőle? Ha így lesz, baj lesz-e az? Hiszen rengeteg színháznak hetekkel, hónapokkal előre telve vannak a nézőterei. Pontosan azért, mert az is több, mint az elemei összessége. Egy külön esemény, ami hozzáad az élvezeti értékhez. Szerintem, ha a mozi megtalálja a helyes marketing vonalat (márpedig meg fogja), akkor kialakulhat egy – valóban nem ugyanolyan – de új megítélés a filmszínházról. Látható, hogy ennek első lépéseként már most nagy nevek, filmes és nem filmes szakmában hevesen kiállnak a mozi mellett, közszájon forog, szinte mozgalom ez már most. Ezeknek ereje van és reménykednünk kell benne, hogy jól fogják felhasználni ezt az erőt. Tehát én a emiatt annyira nem, a minőségért azonban annál jobban aggódom. Itt elsősorban a streamingben rejlő eróziós erőre gondolok.

Nem gondolkodhatunk olyan abszolutizmusokban, hogy a mozi jó, a streaming rossz. Ilyen értelemben még a torrent sem rossz (ezt a véleményemet bíróság előtt nem tudnám megvédeni), mert a végső cél a művészet és a befogadó közti kapcsolat megteremtése. Kulturális, népművelési szempontból egyáltalán nem baj, hogy (szinte) mindenki anyagi, társadalmi helyzettől függetlenül ugyanúgy egyetlen gombnyomásra van a minőségi filmektől és sorozatoktól. Ez igazából egy hatalom.
De, mint tudjuk, ami ilyen könnyen elérhető azt az ember nem becsüli annyira. Eltűnik vagy legalábbis csökken a várakozás/vágyakozás iránta, ami már magában rongálja a produkció megítélését. Pedig hogy vártuk anno hétről-hétre Mulder és Scully civakodásait, vagy mennyit idézgetjük még a mai napig is a Jóbarátokat, de emlékezetes az is, ahogy a buszmegállókban állva, kisboltok előtt elhaladva mindenhonnan azt hallottuk vissza, hogy “és ahhoz mit szólsz, hogy a Bobby mégsem halt meg?”

Ezek a  jelenségek így, hogy minden kontent helyett  ezer másik van ugyanannyira kéznél, ezek így már nem lesznek olyan meghatározóak. Mivel lédig jelleggel ömlik ránk a tartalom, a készítőknek a sikerhez egyre nagyobb léceket kell megugraniuk…és ez a dolog kulcsa.

Személyes véleményem szerint a színvonal és igényesség iránya mostanra a kisszerűség és az érzékenység felé mutat. Telítve vagyunk már az óriási robbanások és  rebegő női pillantások látványával, és kevéssé gombolt ingű macsók klisés pick-up linejaival.   Ezt a véleményemet szerencsére rengeteg alkotó osztja és egyre sűrűbben jelennek meg brutálisan reális, szinte látványtalan, de annál fontosabb kérdéseket feszegető, tartalmas darabok, mint például az After Life, a Normal People vagy a Louie.

De abban a hiú ábrándban még én sem ringatom magam, hogy a nagyközönség számára ez elég lenne egy streaming felületen. A bevételből élő készítők erre – ahogy mindig is tették – reagálni fognak. Ezzel el is érkeztünk ahhoz, amitől igazán félek a pandémia filmvilágra való kihatásával kapcsolatban. Hogy úgy akarnak majd kielégíteni nagy tömegeket, hogy az elsődleges érzelmeken játszó, eyecandyket osztogató, könnyen hozzáférhető emberi reakció-gombokat nyomogató közönségfilmek/sorozatok ideje jön el vagy – tekintve, hogy a mainstream filmgyártásra most is jellemző ez –  marad.
Ebben pedig szeretném azt hinni, hogy “a mi szakmánknak” fontos szerepe van. Hozzáértően reflektálni és ezzel felhívni az olvasó figyelmét az értő és elemző tartalomfogyasztásra, valamint emlékeztetni a készítőket, hogy nem, egy adott szint alá nem megyünk. Akkor sem, ha megtehetik, de még akkor sem, ha muszáj.
Kulturálisan – azt hiszem – így reagáltatunk legjobban a kialakult járványra, ha már minden más lesz, legalább ennyi maradjon meg nekünk.

Martin:

Azt gondolom, ha a mozi jövőjével kapcsolatban akarunk jóslásokba bocsátkozni, akkor rögtön a tyúk és a tojás dilemmája áll előttünk. Melyik volt előbb, a televíziósorozatok előretörése, vagy már a mozifilmek minőségének romlása idézte elő ezt a változást is. Merthogy az, hogy a mozi az utóbbi években kreatív válságban szenved, nem lehet kérdés. A filmszínházak kínálatát végérvényesen a franchise-filmek uralták el, ma már Hollywoodban kreatív, autonóm alkotóként nagyon nehéz megtalálni a megfelelő fórumokat. Elképzelhető, hogy ez némileg elitista álláspont, és ez persze nem jelenti azt, hogy ma ne készülnének, akár nagy stúdiók által finanszírozva jó filmek.

Azt fontos látni, hogy egy új médium feltűnésekor a közönség mindig a régi formák halálát vizionálja. Így volt ez annak idején a filmmel, a rádióval, a tévével, a könyvvel, tényleg mindennel. Ez teljesen érthető, nyilván ennek egy mélylélektani magyarázata van. Viszont tapasztaljuk, hogy az előbb felsorolt dolgok máig léteznek, csupán átalakultak és alkalmazkodtak a megváltozott felosztáshoz. Így a kibontás előtt mindenképpen fontos megjegyezni, hogy a mozi nem fog meghalni. Tíz, húsz, harminc év múlva is ülhetünk majd be filmekre, azokat nagyvásznon élvezve. Azonban a kínálat minden bizonnyal sosem lesz már ugyanolyan, mint a vírus előtt.

Tom Hanks nemrégiben adott egy interjút, melyben azt mondta, hogy szerinte a közeljövőben már csak a legnagyobb stúdiók legnagyobb filmjeit tekinthetjük majd meg moziban, az összes többi alkotás valamilyen streamingszolgáltató kínálatába kerül majd. Hanks még ha túloz is talán némileg, az alapvető tendenciákat jól érzékeli. Az HBO Go szolgáltatásának, valamint a Netflix saját gyártásának elindulása is a 2010-es évek elejére tehető. Ekkor kezdődött tehát a streamingszolgáltatók előretörése, eljutva egészen odáig, hogy ma már számtalan szolgáltató, felmérhetetlen mennyiségű tartalmából választhatunk. Ráadásul mondjuk a Netflix esetén egy sorozatévad összes része egyszerre kerül fel, tehát a teljes kontroll a befogadó kezében van. Kialakult tehát egyfajta komfort, ami nyilván a mozibajárás ellen dolgozik. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy a mozi szinte sohasem csak magáról a filmről szól, egy közösségi élmény, egy program, amelyre adott esetben hetekkel előre készülünk. Ezt a fajta élményszerűséget a streaming nyilván nem tudja rekonstruálni, és itt jön be a képbe Hanks gondolata, hogy lesznek olyan blockbusterek, amelyek megtekintése továbbra is egy közösségi, mozis esemény lesz.

A The Hollywood Reporter már tavasszal, a járvány első hulláma alkalmával arról beszélt, hogy a középműfaj teljes egészében ki fog szorulni a moziból. Ez sem egy újkeletű tendencia, szintén megfigyelhető volt már az elmúlt években is, azonban a járvány indikátorként szolgálhat mindehhez. A Netflix például már néhány évvel ezelőtt remek érzékkel érzett rá erre, és kezdte el erősíteni saját függetlenfilmes szekcióját, ezzel szerezve egyre nagyobb presztízst a filmesek között. Ez mára odáig jutott, hogy David Finchernek péládul kizárólagos szerződése van a Netflixszel, illetve az sem elképzelhetetlen, hogy az Oscar tíz legjobb film jelöltje közül öt is a Netflixtől kerül majd ki.

Ez egy kicsit a filmesektől is más gondolkodást igényel. Ugyanis nekik is meg kell érteniük, hogy a streaming nem egy ördögtől való dolog, hanem sok esetben egy nagyon logikus választás. A nem látványorientált filmeknél ugyanis, ha csak magát az alkotást nézzük, mindegy a bemutatási módozat. Jó példa erre a Netflixen január 7-én debütáló Pieces of a woman, melynek kapcsán Mundruczó Kornél mondta el, hogy ezt a filmet moziban nagyon jó esetben is néhány tíz-, maximum százezer ember nézte volna meg moziban, a Netflixnek viszont 200 milliója előfizetője van, ha ezeknek csak egy százaléka nézi meg a filmet, a mérleg máris pozitív. Persze a másik álláspont is érthető, hiszen egyes alkotásoknál valóban nem mindegy a képernyő mérete, ezek alkotóitól elfogadható ez a fajta vaskalaposság.

Nagy port kavart az Warner döntése azzal, hogy az HBO Maxen 2021-ben a mozis premierrel egyidőben lehet majd megnézni a filmjeiket. A döntés szerintem sem jó, mégpedig elsősorban azért, mert az HBO Max terjeszkedése még csak most indul majd meg a világon, így nagy a veszélye a torrentnek. Másrészt viszont a bizonytalanságnál gyakorlatilag minden jobb, és ki tudja, mikorra tudjuk majd mögött a vírust, így valamit lépni kellett. Illetve azért könnyen lehet, hogy mondjuk a Wonder Woman 1984 adatait látva a stúdió is visszakozni fog a döntésétől.

Két érdekes aspektust lehet még megvizsgálni, az egyik a gyártás szegmense.  Ezen a téren a stábok számának optimalizálódására, a munkafázisok átszervezésére lehet számítani, illetve értelemszerűen tömegjelentek esetében nagyobb szerepe lesz a digitális technikának. Sok produkció esetében pedig arról számoltak be, hogy az ide-oda utazás elkerülése miatt csökkentik a forgatási helyszíneket, és megpróbálni a meglévő lehetőségekkel jobban sáfárkodni.

A másik érdekes aspektus maga a téma lehet. A 21.században nagyon kevés, társadalmilag közös élményünk van, ami mindannyiunkat egyformán érint, amihez rögtön tudunk kapcsolódni. A művészet számára ez nyilván egy kiaknázásra váró tematika, amely gyakorlatilag bármilyen műfaj számára jó kiindulópont lehet. Hamarosan jön az első karanténos szélhámosfilm (Locked Down), az első karanténos párkapcsolati dráma (Malcolm and Marie), és biztosak lehetünk benne, hogy az első karanténhorror sem sokat várat majd magára. Kérdés persze, hogy hány alkotás lesz képes valódi komplexitásában megragadni a témát.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *