A legjobb horrorfilmek az évtizedből

Harminckét év után újra láttuk Leiát, Luke-ot, Hant és a messzi-messzi galaxist. Negyven év után visszatértünk a Panoráma Hotelbe. Több mint húsz filmen át néztük, hogyan mentik meg a világot a szuperhősök. Együtt táncoltunk lefelé, vigyorogva Jokerrel, miközben elsőként lapátolta össze az egy milliárdot az R besorolásával. Teljhatalmú producer feje hullott le megérdemelten, míg máshol megszűntek vagy egybeolvadtak stúdiók, egyeduralmat alakítva ki a piacon. Elhunyt legenda támadt fel digitálisan a nagyvásznakon. A moziélmény átköltözött az otthonok kis képernyőire, hozva magával a kreatív szabadságra vágyó alkotókat. Tanúi voltunk a Trónok harca kivéreztetésének. Végre újra kapott Oscart egy horror, miközben a műfaj presztízsértékűvé vált és egyre szélesebb közönséghez jutott el, a művészfilmek mellett egyszerre váltak eseményértékű blockbusterekké.

Érdekesen alakult a műfaj megítélése ezekben az években. James Wannak köszönhetően visszatért az utoljára 60-as – 70-es években tündöklő paranormális horror és nem csak külön franchise-ok indultak útjukra ebben a témakörben, hanem a Marvel mintájára egy moziverzum is. Az Insidious és a Démonok között filmek minősége hullámzó, de az elsők voltak, melyek eseményjelentőségűvé növeltek egy horrorpremiert. Ezeknek a daraboknak az elsődleges célja a szórakoztatás és a nézők egyik legelemibb ösztönére való sokkhatás gyakorlás.

De megjelentek és szerencsére hazánkba is eljutottak az úgynevezett presztízshorrorok, melyek akár művészfilmes megoldásokkal, akár rétegtémával foglalkoztak, de felhívták magukra az általános kritikai figyelmet és elismerést. Többek között Jordan Peele, Robert Eggers, Ari Aster, Nicolas Winging Refn és Jennifer Kent tettek róla, hogy  történeteik a bőrünk alá másszanak.

Talán soha nem volt még egy olyan évtized, amiben egy műfaj ennyire színes és szerteágazó témában mesélt volna. Találkozhattunk sorozatgyilkosos filmekkel, kézi kamerás, paranormális, művész, noir, pszichológiai, természeti, okkult horrorokkal.

Álljon hát itt az a 20 horror, amit mindenképpen látnod kell az évtizedből, hisz nincs nagyobb tévedés annál, miszerint nem készülnek jó kortárs horrorok. A szubjektív véleményem és ízlésem mellett az adott darabok műfajra mért hatása elsődleges szempont volt. Természetesen eredetileg egy tízes listát terveztem, de többnapi gondolkodás után sem tudtam kiszűrni ennyit, túl sok remek alkotás maradt volna ki. A rangsor csak hozzávetőleges, mert a legtöbb nem hasonlítható össze témáját, megközelítését, technikáját tekintve.

Byzantium – Bizánc (2012) I IMDb

Neil Jordan már egyszer megrendezte minden idők egyik legjobb vámpírfilmjét, de kevesen ismerik az Interjú a vámpírral női társfilmjét. Pedig minden benne van, ami a vérszívók esszenciáját adja; gótikus kastély hotel, arisztokrata vámpírok és a társaság utáni olthatatlan szomjúság.

Krampus – Krampusz (2015) I IMDb

Michael Dougherty felelős a legjobb halloweeni horrorért, de nem érte be ennyivel, behúzta a karácsonyt is a horrormese orgiájával, ami csordultig van fekete humorral és remek animatronics trükkökkel.

Insidious (2010) I IMDb

James Wan a 2000-es évek elején már beindított egy trendet, ami uralta azt az évtizedet, a Fűrésszel és így tett 2010-ben is az alacsony költségvetésű, szellemfilmjével. Az Insidious merőben újszerű volt a paranormális horrorok között teátrálisságával és a kísértetek ábrázolásmódjával. Ebben jelent meg először, az azóta abszolút védjeggyé vált jump scare típus, amiről mindenki felismeri egy képkockáról, hogy Wan horrorról van szó. Bár ezek a sokkhatások nem működnek ma már, a film maga mégis rémisztő maradt.

Los ojos de Julia – Julia szemei (2010) I IMDb

A spanyol horrorokról már több alkalommal is áradoztam. A Julia szemei egyszerre gyönyörű és vérfagyasztó történet, amihez a színészek játéka csak még jobban hozzájárul.

Mama (2013) I IMDb

Andy Muschiettinek nem egyedül az AZ-t köszönhetjük, még az évtized elején, első nagyjátékfilmjével letett egy megható horrort az asztalra. A Mamánál kevés gótikus film mesél szebben az anyaságról.

Us – Mi (2019) I kritika I IMDb

Érdekes, de a nagy többséggel ellentétben engem nem nyert meg Jordan Peelee Oscar-díjas darabja, a Tűnj el. Ellenben a Mi azonnal magába szippantott. Bár könnyű lenne ezt is pszichológiai horrorként értelmezni, miszerint legnagyobb ellenségünk önmagunk vagyunk, szerintem mégis inkább annak a metaforája, mennyire változtatják meg az életet a körülmények, a társadalom, a lehetőségek.

Split – Széttörve (2016) I kritika I IMDb

Rendezők tekintetében egyértelműen M. Night Shyamalan nyerte az évtizedet. Az ezredforduló elején ünnepelt direktor volt, majd sorra mutatta be a közönséget megosztó darabjait és az egyik legutáltabb rendezővé vált. Majd visszatért az alapjaihoz, a kis költségvetésű, saját finanszírozású horrorokhoz és bemutatta a folytatást, amiről nem is hittük volna, hogy szükségünk van rá. Ja és James McAvoy korának egyik legtehetségesebb színésze.

Prometheus (2012) I IMDb

Az első nagy kult-visszatérést az évtizedben Ridley Scott hozta el, aki nem ígért mást, mint az Alien előzményeit. Talán pont emiatt vált megosztóvá, de egyértelmű klasszikussá a Prometheus, mert, bár megválaszol bizonyos kérdéseket és visszatérünk oda, ahol a sikolyt sem hallják, önálló úton indult el, tágítva az univerzumot és még több kérdést tett fel. Óriási kár, hogy az eredeti tervekkel ellentétben és a rajongói elvárások nyomása miatt Scott nem ezt a vonalat folytatta későbbiekben.

mother! – Anyám! (2017) I IMDb

Darren Aronofsky az egyik legegyedibb kortárs rendező, korunk Stanley Kubrickja. Munkásságában fellelhetőek örökérvényű klasszikusok és olyanok is, melyeket csak egy réteg tud értékelni. A mother! is az utóbbi kategóriába tartozik, holott nincs ennél fontosabb film a témájában. Egyszerre mesél a teremtésmítoszról, a művészetről, a férfi és női kapcsolatról és az anyatermészet leigázásáról. A mi felelősségünkről.

Cabin in the Woods – Ház az erdő mélyén (2011) I IMDb

Wes Craven Sikolyai után a kaszabolós alműfaja szépen eltűnt a süllyesztőben. Egészen a 10-es évekig, melyben újult erővel, a 80-as évek hangulatának és trendjeinek reneszánszával együtt tért vissza. Legnagyobb előfutára a Ház az erdő mélyén volt.

The Conjuring – Démonok között (2013) I IMDb

Az évtized legnagyobb trendjének beindítója. Sőt, James Wan nem csak a 60-as évek okkult mítoszát és kérdésköreit hozta vissza, egyenesen berúgta az ajtót az Insidious és a Démonok között első két részével, melyek külön franchise-á nőtték magukat, utóbbi pedig mozis univerzummá is. Az már más kérdés, hogy a folytatások minősége egyenes arányban áll-e a mennyiségükkel. Az viszont vitathatatlan, hogy az első Démonok között jó film. Természetesen jól ismert panelekből, sőt közhelyekből építkezik, de egy; soha nem fogja semmi még csak megközelíteni sem Az ördögűzőt, kettő; kellő ízléssel gyúrta egybe az ismert elemeket. Hangulatos, ijesztő és emlékezetes.

Summer of 84 – ’84 nyara (2018) I kritika I IMDb

A slasher és a természetfeletti témákkal foglalkozó újhullámú trendek mellett visszatért a Spielberg-gyerekkor is. Akik az E.T.-n, A cápán, a Jurassic Parkon nőttek fel nosztalgiázhatnak, a fiatalabb generációk pedig szerencsére rákaptak a 80-as évek csodálatos atmoszférájára, éppen ezért olyan sikeres minden, ami vagy abban a korban játszódik, vagy megidézi azt. A Stranger Things és az AZ mellett meglepő módon pont egy olyan film nyújt maradandó élményt, amiről senki sem gondolná. A ’84 nyara pont olyan, mint az említett példák, szerethető kamasz szereplők és nyomozás, a cselekmény második fele viszont olyat húz, mint a sorozatgyilkos témában még egy film sem. Aljas, életszerű és hátborzongató.

Evil Dead – Gonosz halott (2013) I IMDb

Már rengetegszer leírtam mennyire nem szeretem Sam Raimi eredetijét. Ellenben Fede Alvarez erdőmélyi rémálmával. Töméntelen vér, remek smink- és maszkmesteri munka, csodás alakítások és teátrális, módszeres gonoszság, amit ez a téma megkövetel. Jane Levy pedig egy istennő.

Would You Rather – A játék (2012) l IMDb

Mit kapunk, ha egy Agatha Christie szerű helyzetet keresztezzük a Fűrészével? Egy hihetetlenül élethű, aljas, emberi természet bugyraiba vájó pszichológiai rémálmot, ami egy kicsit azért elvesz a lélekből. Ez a Would You Rather, aminél kevés alulértékeltebb horror van.

Suspiria – Sóhajok (2018) I kritika I IMDb

Dario Argento döbbenetesen túlértékelt rendező. Semmiféle tehetsége nincs a színészek irányításához, ízléses színválasztáshoz, hangkeveréshez, trükkválasztáshoz. Nem fogok mást állítani a műfaj iránti rajongásom követelményeként. Ellenben olyan fantasztikus ötletei vannak, mint keveseknek, amiért minden egyes filmjét megérné felújítani. A Sóhajok a kedvencem tőle és közel öt évet vártam a remake-re, hogy végül Luca Gudagnino mutasson be egy olyan művészhorrort, amire még Kubrick is csettintene. A varázst a tánc adja, a koreográfia, ami egyszerre mesél fájdalomról, az elhivatottságról és a gyönyörről, miközben a kettészakított város lakói lelkéből előtör a sóhaj.

As Above So Below – Úgy fent, mint lent (2014) I IMDb

Ha a bölcsek kövét említjük, mindenkinek egy bizonyos sebhelyes varázslófiú jut eszébe. De Nicolas Flamel valóban létezett, az alkímia pedig kihasználatlan terep a horror számára. De az Úgy fent, mint lent nem áll meg itt, a found footage kritériumait tökéletesen kihasználva, szó szerint a feje tetejére állítva húz zseniálisat. Párizsi katakombák, a bölcsek köve, Dante pokla és jobbnál jobb francia elektronikus zene. Kell ennél több?

Oculus (2013) I IMDb

Mike Flanagan az évtizedben a legjobb kortárs horrorrendezővé avanzsált. Érdemei külön cikket is megérnének (lehet lesz is). Két zseniális King adaptációt is rendezett és ő hozta tető alá minden idők legjobb horrorsorozatát is. A Hush és a Quija: A gonosz eredete mellett az Oculus kimagasló minőségű. Azért választottam a listába ezt a darabot, mert se nem adaptáció, se nem folytatás, teljesen eredeti ötletből táplálkozik. Ha szereted a pszichológiai, paranormális filmeket, ezt imádni fogod!

Maniac – Elmebeteg (2012) I IMDb

Még nem tört ki a 80-as évek láz, de Franck Khalfoun ráérzett az előszelére és fantasztikus, egyszerre gótikus-futurisztikus-retró hangulatot teremtett az Elmebeteg (1980) felújításához. De nem szimpla megidézésről van szó, sorozatgyilkos elméjébe a Henry óta nem férkőztünk be ilyen mélyrehatóan. Nem utolsó sorban ki gondolta volna, hogy a Goodbye Horses dalhoz valaha még egy ikonikus jelenet fog társulni. Elijah Wood úgy játszik, mintha az élete múlna rajta.

Hereditary – Örökség (2018) I kritika I IMDb

Nem való mindenkinek, de még annak is el kell ismernie az erényeit, aki a témára és a megközelítésre nem vevő. Elsőfilmes bemutatkozás, eredeti ötletből, Ari Aster rögtön a mesterművével nyitott. Én kimondottan szeretem, ha egy horror “gázlángot” játszik velem, azaz akár a végjátékig nem tudom, hogy valóban azt látom, és gondolom, amit, vagy a bolondját járatják velem és teljesen másról van szó. Megannyi értelmezése lehet az Örökségnek, egyszerre szólhat a családon belül öröklődő elmebajról, transzneműségről, elhúzódott szülés utáni depresszióról, gyászról és egy beteg szektáról. Ki merem jelenteni, hogy korunk Rosemary gyermeke.

IT – Chapter 1&2 – AZ: Első és Második fejezet (2017,2019) I kritika I IMDb IMDb

Úgy gondolom a Muschietti testvérek tettek a legtöbbet a műfajért, amellett, hogy megmutatták, mennyire lehet szeretni és szívvel készíteni a horrort. Ambivalensnek tűnhet ez, hisz a történet egy mocskos, aljas város alatt lappangó, huszonhét évente feléledő ősi gonoszról szól, aki gyerekáldozatai félelmeinek bőrébe bújik, hogy táplálkozzon a rémületből. A készítők viszont megértették, hogy a történet lényege a lélek, a karakterek, akik felülkerekednek önmagukon.

One thought on “A legjobb horrorfilmek az évtizedből

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *