A Korona 4. évad – értékelő

Netflix eleinte a precíz dokumentumsorozataival fogott meg, majd egyre nagyobb húzónévvé vált a presztízsszériák bemutatásában. A Koronára is pont a történelmi dokumentumfilmek kapcsán leltem rá és azonnal rabul ejtett. Régóta hatalmas rajongója vagyok az angol történelemnek, – kedvenc korszakom a Tudor-éra, természetesen az Showtime Tudorok című sorozatát már debütálása óta többször néztem újra – érdeklődésem mozgatórugója, a politikai háttér, hatalmi viszonyok átrendeződésének megismerése mellett az uralkodók magánéletebe való bepillantás. Talán az angol történelem vonultatja fel a legizgalmasabb személyeket, kezdve Földnélküli Jánostól, át a nőfaló VIII.Henriken, egészen VIII. Eduárdig, aki szerelméért a koronáról is lemondott. De a királyok mellett olyan, világot formáló nőket is, mint Boleyn Anna, Lady Jean Grey, I.Erzsébet, Viktória királynő, Wallis Simpson, II. Erzsébet vagy Diana, walesi hercegé.

Történelmük minden évtizede megérné a részletes, színvonalas, sorozatformátumú bemutatást, de megértem, hogy csak a legismertebb korszakok jutnak el idáig. A hasonló projektek rizikósak; először el kell dönteni, mennyire legyen fiktív a cselekmény. Ilyen téren szerencsésebb, ha távolabb mennek a készítők az időben, de, ha már a korszak a közönség emlékeinek egy része, akkor szerintem ragaszkodni kell az akkurátus történelmi precizitásra. Már, ha a célok között szerepel, hogy a cselekmény közvetlenül kötött térhez, időhöz és a történelmi háttérhez, hisz vannak remek filmek uralkodókról, ahol a hangsúly nem a politikai kontextuson van, hanem a személyek közötti kapcsolatokon.

A Korona készítői ebből a szempontból is kockáztattak. Az első évad még VI. György uralkodásának utolsó éveiben veszi fel a fonalat, mikor lányában, Erzsébetben tudatosul, hogy valósággá válik, aminek soha nem kellett volna bekövetkeznie; ő lesz a királynő, rá fog szállni a Korona. A korszak megválasztása pont annyira van távol a nézőközönségtől, hogy a történelmi pontatlanságok ne legyenek zavaróak, de közel ahhoz, hogy motiváló legyen a nézése, hisz bizonyos személyeket nem csak könyvekből ismerünk, de tetteik közvetve a mi életünkre is hatással voltak, kollektív tudatunkban élnek. Természetesen nem lehet elvárni egy ilyen sorozattól, hogy végletekig hiteles legyen, nem egy dokumentumfilm-sorozatról van szó és a készítők is már a kezdetkor hangsúlyozták, történetük fikciós. Vállalásuk viszont grandiózusabb bármely más, hasonló kaliberű projektnél; közel 6-7 évtizedet dolgoznának fel az Egyesül Királyság történelméből, II. Erzsébet szemszögén át, megismertetve a politikai hátteret és bepillantást nyújtva a leghíresebb uralkodócsalád botrányos életébe. Az idő múlásának kivitelezésére unortodox módon nem a smink-és maszkmesteri munkát választották, hanem két évadonként – cselekmény szerint cirka húszévente – lecserélik a teljes színészgárdát.

Az első két évad szerintem maga volt a tökéletesség. Általában szubjektív vagyok, ezért tudom, az ilyen kijelentések nem szerencsések egy kritikában és persze, ha történész lennék, biztosan bele tudnék kötni, de filmkedvelőként nem találok benne kivetnivalót. Tökéletes egyensúlyban volt a történelem és a magánélet bemutatása, a királyi család és a politika összefonódása úgy, hogy ők maguk is sodródnak az időben, valódi ráhatás nélkül, de ott vannak mint a kötelesség intézménye. II.Erzsébet és kultusza, amit trónra lépése követett. Fantasztikus karakterrajzok, a királynő, aki úgy vette át a halamat és a kötelességet, hogy a történelem nem neki szánta, a megannyi “mi lett volna, ha” sorstörténet és a hiteles alakítások, melyekkel a színészek valóban átlényegültek karaktereikké. A Korona szereplői nem csak történelmi személyek, hanem karakterek, hisz a tényeken kívül nem tudhatjuk milyen párbeszédek hangozhattak el zárt ajtók mögött, emberi kapcsolataikat pontosan hogyan alakították.

A harmadik évad az új szereplőgárdával hátrányból indult, hisz Claire Foy és Vanessa Kirby utánozhatatlan alakításukkal egyé váltak II. Erzsébettel és Margit hercegnővel, akik a sorozat szíve és lelke, a kivitelezés viszont maradt ugyanolyan színvonalas, Olivia Colman pedig – a megjelenésbeli különbségek ellenére – rendelkezik olyan kvalitásokkal, hogy ha elfeledtetni nem is tudta, méltón vitte tovább Foy örökségét. Ellenben a fentebb említett egyensúly már ebben a szezonban megbillent és szerintem nem leszek egyedül, ha a dupla évadból inkább az ideit vártam, Diana miatt.

Lehet a készítők is érezték, hogy a walesi hercegné igazi nézőcsalogató, hisz az Egyesült Királyság egyik legrejtélyesebb személyéről van szó, aki nem csak a hagyományokat rúgta fel, de alapjaiban rázta meg a monarchiát. Ez a korszak még elevenen él az emlékezetünkben, a popkultúra része és egyre közelebb kerülünk napjainkhoz is.

Diana megjelenése jelenti azt, ami még életben tartja a monarchiát, a bulvárt, a sajtó mohóságát, amit a nép érdeklődése eredményez. Diana Spencert nem csak hallomásból ismerjük, rá emlékszünk is, ha hetedhétországra szóló lakodalmára nem is, tragikus halálára biztosan. A családba való belépése megingatta az alapjait, halála pedig újabb szeget vert a monarchia koporsójába. Megismerni valódi arcát soha nem fogjuk, igazi kapcsolatára a leendő királlyal, Károllyal soha nem lesz rálátásunk. Ismerjük az ő szemszögét, maga mondta el, hírhedt interjújában, egy letűnt kor és a média áldozata, akit a nép valóban szeretett, mert kívülről úgy tűnt, a régóta várt lelkévé vált a királyi családnak. Felemás érzéseim vannak a bemutatásával kapcsolatban. Nagyon tetszett a párhuzam az évtizedek óta, kötelesség oltárán feláldozott szerelemmel, érdekházasságokkal. Diana továbbviszi Wallis Simspon és Margit hercegnő örökségét, előbbi összeférhetetlenségét a családdal, míg utóbbi boldogtalanságát, zátonyra futott házasságát.

Wallisszal nem csak ő, de örök riválisa, Camilla Parker-Bowles is sorsrokonságba kerül. Camillával már az előző évadban találkozott a néző, számomra pedig az egyik legizgalmasabb karakterré vált. Amellett, hogy Emerald Fennell kitűnő alakítást nyújt, a karakter nem egy házasságtörő fúriaként van lefestve, nem is egy megkeseredett, hataloméhes gorgóként, akinek feltételezni lehetne és akivé vált a sajtó és a nép szemében, Diana árnyékában. Kapcsolatuk Károllyal mély és emberi, ami nem bontakozhat ki vélt vagy valós kötelességek miatt. Az idei évadban már érettebb, tapasztaltabb, tudja mi nem lehet soha az övé és nem is ragaszkodik hozzá, csak egyhez; az emberhez, akit szeret és nem lehet mellette. Hajlandó lenne feláldozni a szerelmet a Korona érdekében. Talán ő kapja a legkevesebb játékidőt, mégis egy összetett karakterré vált.

Ellenben Dianaval, akit Emma Corrin döbbenetesen jól imitált, amellett, hogy saját értelmezésében építette fel. Kissé csalódtam, hisz Peter Morgan [a show kreátora] írta A királynő című film forgatókönyvét is, ami a királynő emberségét is megkérdőjelezte, A Korona viszont semmi újat nem ad a Diana-mítoszhoz. A sietség itt is égbekiáltó, két rész alatt Diana már kétgyermekes anya, akit Károly és a család kalitkába zárt. Most ismertük csak meg az életteli, rejtélyes, gyönyörű fiatal lányt, aki azt hitte egy tündérmesébe csöppent, pár epizóddal később pedig már válnának is Károllyal. Alig tudunk valamit kettejük valódi kapcsolatáról, de rengeteg potenciál rejlett ennek feltérképezésében, a kihagyott ziccer pedig fájó, a fantasztikus és ostorként csattanó párbeszédek hallatán. Vannak egészen remekbe szabott részek, melyekben jobban megismertetik a párt, de Károly reakciói karakteridegennek tűnnek a harmadik évadban látottakhoz képest. Meglehet, a tizenegy év feldolgozása nem csak sok volt, de hiányzott a szereplők megjelenésének érése is. Túl sok minden zajlik, kevés idő alatt, a színészek pedig mit sem változnak, ezért személyiségbeli megnyilvánulásaiknak, változásaiknak nincs olyan súlya, mint amilyennek szánták. Mindez épp azért szomorú, mert a fiatal generáció játszik olyan jól, mint az első két évad gárdája, de nem találkozunk velük többet. Corrin nem csak jött – a semmiből -, látott és győzött, hanem páros lábbal rúgta be Hollywood kapuit. Ilyen debütálást ritkán látni, bizonyosan ígéretes karrier áll a fiatal színésznő előtt.

Fájlaltam azt is, hogy átbillent a mérleg nyelve és a harmadik szezontól már nem a tér és időbeli kontextus a hangsúlyos, hanem a karakterek interakciói. Az új évad másik húzókaraktere Margaret Thatcher, az Egyesült Királyság elsői női miniszterelnöke, aki tizenegy éven át vezette a szigetországot, rendületlenül, kontrollal és szigorral, amiért méltón érdemelte ki a Vaslady nevet. Politikája fogalommá vált, éppen ezért tartottam volna fontosnak a megismerését. A hangsúly viszont a királynővel való kapcsolatára került, az ebben rejlő potenciált pedig a forgatókönyv és természetesen a színészek teljes mértékben kihasználták. Élmény nézni, ahogy a két karakter egymásnak feszül, végtelenül tisztelettudóan egymás iránt, mégis olyannyira erős szereplőkről van szó, hogy a súrlódások szinte kötelező jellegűek. Gillian Anderson amerikai létére döbbenetesen játszik, a politikusnő minden apró rezdülését visszatükrözi, ami miatt épphogy nem lépi át a karikatúra és hitelesség vékony határát. Az ő megjelenése volt az igazi vérfrissítés a sorozatban. Thatcher karaktere végigkíséri az évad cselekményét, döntései, tettei hatással vannak a szereplőkre, a társadalomra és a monarchiára, de készítők ezeken csak végigrohannak, fel-fel tüntetik, hogy ne felejtsem el, egy történelmi sorozatot nézek, de olyan részletekbe, mint az első két évadban már nem mennek, hisz ismernem kell mostanra a karaktereket, akiknek a magánéleti viszontagságok már fontosabbak a politikánál.

Ennyi hihetetlenül érdekes nő mellett sajnos egyet méltatlanul elfelejtettek; Margitot. Vanessa Kirby majdhogynem lejátszotta a képernyőről Foy-t, Colman mellé pedig Helen Bonham Cartert szerződtették, aki papíron tökéletes választás különcségével és eredendő arisztokrata attitűdjével. Gyakorlatban viszont nem tud mit kezdeni a minimális lehetőséggel sem, amit a két évad adott neki. A harmadikban bepillantást nyerünk haldokló házasságába, boldogtalanságába, a negyedikben pedig egy eltitkolt botrányos szál mozgatórugója, miközben fizikai és mentális betegségeivel küzd. Sokkal többet érdemelt volna, de a játékidő áldozatává vált a karaktere. Talán az utolsó két szezon igazságot szolgáltat számára, immár Lesley Manville értelmezésében.

Nem tudtam hová tenni a rohanást már a harmadik szezonban sem, kimaradtak potenciális cselekményszálak, mint Anna hercegnő elrablása, de ezúttal is, évek telnek el epizódok között, anélkül, hogy jobban megismerném az új szereplőket, motivációikat. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy átlagos, magyarországi történelemórán. Ahelyett, hogy projektszerűen ismertetnék a történelmi helyzetet (például a Falkland-szigeteki háború), elhelyezve térben, időben és világviszonylatban, felvázolják a fő eseményeket, elnagyolt vonalakban. Persze érthető, hogy minden eseményt a Korona, II.Erzsébet szemén át ismertetnek meg a készítők, de ebben az évadban már a perspektívát is mellőzik. Nem tudom, miért siettek, hisz a 80-as és 90-es évek akár négy évadnyi elmesélést is érdemelnének. Nem tisztázott, meddig szeretnének eljutni a készítők a történelemben. Eredetileg hat évadosra tervezték a szériát, tavaly ötre redukálták, majd ismét bejelentették, ragaszkodnak a hat szezonhoz. Vajon be szeretnék mutatni a saját értelmezésükben a Brexitet is, az új generáció, viszonylag botránymentes magánéletét? Esetleg meg merik lépni a teljes fikciót és jövőt jósolnak?

A politikai viszonylatok már nem olyan fontosak, a Koronának még kevesebb ráhatása van, olyanok, mint a borostyánba zárt rovarok, egy letűnt eszme képviselői. Már csak az érdekli őket, melyikük teríti le a nagyvadadat (ezt a szimbólum párhuzamot kimondottan erőltetettnek találtam), melyik alpári viccüket meséljék betintázva és még meddig játsszák meg, hogy kötelességből házasodnak, amikor valószínűleg már csak önmaguktól várják el a megfelelést. Ahogy fogytak az epizódok, egyre inkább elgondolkodtam; még ha a párbeszédek fikciósak is, mi szerepe van a nemzeti szimbolikán kívül a 21. században a monarchiának? Míg az első kettő igen, utóbbi pár nem hiszem, hogy a látottak alapján hozzájárul az angol szívek dobbanásához, ha a jelenlegi királyi családra gondolnak.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *